Száztizenöt évvel ezelőtt, április 11-én született József Attila, és 1964 óta ezen a napon ünnepeljük a magyar költészet napját. A nyilvános megemlékezések, irodalmi estek, szavalóversenyek idén ugyan elmaradnak, ünnepelhetünk otthonunk falai közt is, vagy akár a közösségi média felületeken, ahol évről évre sokunk üzenőfalát ellepik ismerőseink kedvenc versei. Ezúttal a favoritok mellett az önkéntes karantén ihlette írások is hódítanak, amelyek a bezártság elviselését is megkönnyíthetik. Nyáry Krisztián szintén e céllal indította el Karanténkoszt című verskihívását, amelyhez sokan csatlakoztak az elmúlt hetekben.
„Kollégám, Hevesi Judit Németországban vészeli át ezeket a napokat, és vigasztalásul küldtem neki az első versikét, amire ő válaszolt is: ezt aztán közzétettük, hogy bárki csatlakozhasson, és elindult a játék. A limerick alapvetően játékos műfaj, ritkán nevezhető esztétikai értelemben az irodalom csúcsának, de valamiféle görbe tükröt mutathat az adott helyzetnek, amiben vagyunk” – nyilatkozta lapunknak az író, irodalomtörténész. Nyáry Krisztián elmondta, a magyar történelem bőven kínál válsághelyzeteket, amelyek az írók életét is befolyásolják. „A háború, éhezés, üldöztetés, menekülés, bujdosás vagy a betegség az életművek szintjén is megjelennek. Nem is nagyon találunk olyan írói, költői életművet, ahol ne lenne ez meghatározó. Ám többnyire nem azok a legmaradandóbb művek, melyek akkor születnek, amikor épp benne vagyunk egy krízisben, hanem van egyfajta érési folyamat. Ezért az alkalmi versek – mint amik a karanténban íródnak – kevéssé időtállóak szerintem, de nincs kizárva, hogy már megszületett egy halhatatlan mű.”
Az író kiemelte, békeidőben sok szó esik arról, mi végre van a művészet: nem túl sok-e, miért kell művészeket eltartania az államnak. Ebben a helyzetben viszont érdemes arra gondolni, mi lenne velünk a karanténban, ha nem lennének filmek, zenék, könyvek. Hangsúlyozta, „a művészetnek és ezen belül az irodalomnak egyik funkciója, hogy megismerhetjük mások érzelmi tapasztalatait, hogy nekünk könnyebb legyen, amikor ugyanaz elér minket: a fájdalom, a gyász, a veszteség, a szeparáció, a boldogság vagy az eufória. Mindenféle érzelmet könnyebb feldolgozni, ha irodalmi alkotásban már találkoztunk vele.”
A magyar költészet napja kapcsán Nyáry Krisztián megjegyezte, ahogy más irodalmi események – amelyek most részben az online térben valósulnak meg – ez a nap is arra jó alkalom, hogy ráirányítsuk a figyelmet az irodalomra. „Én azt tanácsolom mindenkinek ebben a helyzetben, kezdje, vagy zárja azzal a napokat, hogy verset olvas. Nagyon jól lehet erőt meríteni belőlük.”
Nyáry Krisztián: Karanténkoszt
Volt egy úr, lakhelye lakása,
korábban nem volt ez szokása.
Hiába karantén,
unta a kanapén,
érezte közel már bukása.
Nem tudta, mit tegyen tényleg.
Maradni lett vón a lényeg,
nem bírta bezárva,
elment a bazárba,
bezabált, s meghízott végleg.
(Az író által Facebookon elindított kihíváshoz sokan csatlakoztak. Ezekből közlünk most részleteket.)
Hevesi Judit folytatása:
Volt egy nő, kinn lakott németbe’,
karantén lépett ott életbe,
mit főzzön, nem tudta,
kezét már megmosta,
éttermet álmodott révedve.
Csülköt és malacot enni
egyedül elég nagy semmi,
kutyája ugatja: corvona
(német már benne az orgona).
De legalább nem kell Ikeába menni
Gryllus Dorka és Simon Kornél folytatása:
Volt egy hölgy, lakhelye filmszett,
Csakhogy azt becsukták mindet,
De jó, van lakása,
Örül a családja,
Hogy most már nagy végre itt lett.
Volt egy úr, lakhelye a Saab-ja
Egyszercsak nem lett már munkája
Kettlebel-t ragadva
kiállt az udvarra
edzett és szart a világra.
Kiss Judit Ágnes folytatása:
Az ember fajtája koronként
meg kell hogy szokja a karantént.
Ül saját mocskába,
nem megy a kocsmába,
nem lát egy darabig boron ként.
Balogh István: Vesztegzárban
Ránk csapják az ajtót. Zár kattan.
Csillagos éj. Csapodár hajnal.
Napocska szelíden kitüntet.
Kint kézzel ver Isten, így büntet.
Szabó Ádám: Ujjgyak
önmagába zárt az én
négy fal egy agy képzelet
azt súgja a karantén
külvilág most ég veled
ám a vágy még rám tekint
eljátszadozik velem
nemsokára vár a kint
a remény a lételem
Lackfi János verse:
Akkor is szeretsz majd engem,
ha az erkély lesz a Grand Canyonod,
a vécé a Niagarád,
a lépcsőház a Macchu Picchud,
az edénykupac az Eiffel-tornyod,
az égbolt a lélegeztetőgéped?
Akkor is szeretsz majd engem,
ha a nappalid lesz a vendéglőd,
a konyhád a kocsmád,
a mélyhűtőd a hangulatos fagyizód,
a mobilod a legjobb barátod?
Akkor is szeretsz majd engem,
ha a parkett lesz a bowling-termed,
az előszobád a focipályád,
a galériád a kondistúdiód,
a hifitornyod a kedvenc bandád,
a ruhásszekrényed a tavaszi és nyári kollekciód,
a fürdőszobád a kozmetikusod,
a párod a hollywodi szélesvászon?
Akkor is szeretsz majd engem,
ha a Monopoly lesz a vállalkozásod,
az internet a szörfparadicsomod,
a polcod a National Library,
a fotelod a Porschéd,
a családod az állatkerted,
a kanapéd a játszótered,
a szobasarkod a templomod,
a lehunyt szemed mögötti
végtelen térség a világod?
