Amikor elindultunk erre az útra – egy másik életben –, a könyveknek szánt IKEA-s dobozra hárult a legnagyobb figyelmem. Milyen műveket válogassak ki? Legyenek közte újak és régiek, irodalom és történelem, csipetnyi szórakozás, bédekker és mind férjen el – ha könyvekről van szó – ebben a nevetségesen kicsi dobozban. Aztán persze az életünk izgalmasabban alakult, mint számítottam, s ilyenkor a fikció világa csak kullog az események után, nem tudja felvenni a versenyt. Így aztán alig néztem bele a gondosan kiválogatott mini könyvtárba. Csak ma néztem át alaposabban, és tűnt fel, hogy leginkább a második világháborúról szóló könyvek kerültek bele – bizonyos szempontból érthető, tavaly elég sok témába vágó könyvet szerkesztettem, s a lelkesedés kitartott. Csakhogy a vírus, ez a kihívás, veszem észre magamon, valahogy más műveket kérne. Filozófusokat leginkább. Milyen jól jönne most Cioran okos szkepszise, Nietzsche dühe vagy Sesztov kristálytiszta mondatai. Mindig is szerettem, ha egy gondolkodó egyben költő is, mármint ha jól áll a kezében a toll, és nem úgy ropognak a mondatai a fogam alatt, mint a homok. Ezért aludtam el pár bekezdés után Hegel szövegein, és faltam éjfélig Montaigne esszéit.
Tegnap nem épp filozófusokhoz méltóan cselekedtem: a csöndes szemlélődés helyett a tettek mezejére léptem. Bekopogtam a szomszéd ajtaján. Olyan üvöltés, női sikoltások sorozata zúgott át ugyanis a falakon, hogy szinte biztos voltam benne, nemsokára mentőt kell hívni. Egy harminc körüli, erősen megviselt nő bukkant fel az ajtókeretben. Veretes hungro-angolságommal megkérdeztem, hogy segíthetek valamit, mire ő a nem kevésbé kiművelt spanglishével azt felelte, hogy csak a lánya. Kissé dühös. Erre viszont bennem ment fel az adrenalin, hogy akkor viszont talán egy kicsit visszafogottabban csinálják, mert zeng tőle az egész ház. De tán még a parton is felrebbentek a sirályok. A nő válaszképpen átváltott pergő anyanyelvére, amiből sokat nem értettem, annyit viszont igen, hogy most már engem szid, mint a bokrot. Mégis mit képzelek én?! Hogy jövök én ehhez?! Az ajtóm felé tartva aztán belőlem is kibukott pár diszkrét szentségelés, hogy a spanyol szomszéd is szembesüljön a magyar nyelv gazdagságával és szépségével. Aztán úgy becsapta az ajtót, hogy azt a szeizmológusok is észlelhették. Úgy tűnik, a karantén nem tesz jót a népek közti barátságnak.
Ahogy lecsillapodtak a kedélyek, eltöprengtem, hogy tán nem is annyira átok ilyenkor egyedül lenni. A macskán kívül ugyanis nincs kivel összevesznem. Ahogy olvasom, szinte mindenütt megugrott a kapcsolaton, illetve családon belüli erőszak. A bezárt és leláncolt psziché lám, előbb vagy utóbb utat tör magának, s nem kímél senkit, aki az útjába áll. Én csak Mircivel akasztom össze a bajszomat, amikor éjjel kettőkor felébreszt, mert az ajtót vagy az ágyam szélét kaparja, és csak nyávog és nyávog, mert ő nem ebben a ketrecben akarja kivárni a világ végét. Akkor már inkább a parkolóban egerészve. De a fajok közti békétlenség nem tart sokáig. Ő az ágy alá menekül zeuszi haragom elől, hogy pár perc múlva már a lábamnál doromboljon, amikor már kifogytam a villámokból. Emberrel azért ez bonyolultabb lenne.
Nálam sokkal pihentebb gondolkodók már azon töprengenek, hogy a vírus utáni világ miért nem lesz olyan, mint a korábbi. Mi és hogyan alakul át gyökerestül. Mire kell felkészülnünk. Talán csak egy dologgal nem kalkulálnak: a modern ember kényelmességével. Azzal, amelyik egyetlen világégést sem élt át, sőt komolyabb háborút sem, békés világát hosszú évtizedek óta semmi nem veszélyeztette és nem is háborgatta, így nem is nagyon kellett alkalmazkodnia hirtelen semmihez. Csak a jólét újabb és újabb vívmányaihoz. Okostelefon, okostévé, okosélet. Elkényelmesedett hát. Úgy kell belülről elképzelni, ahogy a WALL-E elhízott, szállítójárműveikbe belenőtt túlélőit. A környezetét leginkább úgy észleli, mint egy elé terített varázsszőnyeget, amely csak az ő parancsszavaira hallgat. Ez a pandémia kicsit talán megrázza, de a kényelmi érzetét ezért a kis zűrzavarért nem adja fel. Ahhoz több kell. Valami, ami Greta Thunbergnél és a koronavírusnál is kijózanítóbb.
A bezártságban talán semmi sem fontosabb az apró örömöknél. A hirtelen megjavuló laptop, visszatérő internet vagy hogy egyre finomabb az általam kissé leegyszerűsített Stroganoff bélszín. Kénytelen vagyok bonyolultabb receptek után nézni, mert valamivel le kell kötni a fáradó, hisztizésre hajlamos pszichét. Pelé mondta, hogy akinek van kertje, annak nincs szüksége pszichológusra. Így vagyok én most a főzéssel. Pepecselek, szöszölök, és a végén kijön valami megnyugtató. Ha nem is mindig finom. Tegnap lángossal leptem meg magam. Ha nem kapunk úgy össze, tán még a spanyol nőt is megleptem volna vele. Mert folyton figyelmeztetnem kell magam, hogy egy személyre főzök. Nem háromra, nem nagyobb társaságra, ahogy korábban. De a szem – talán a remény miatt – folyton túlszalad. Így aztán csöndben hízni kezdtem én is, ahogy a túlélők. Gömbölyödöm, de legalább nem vagyok dühös. Tele hassal amúgy is jobb filozofálni, néha bizony bele is alszom.
