Különösen nagy figyelem irányul az egészségügyre, amikor nehezen kiismerhető, nem megjósolható prognózissal rendelkező betegek tömege zúdul rá az alapellátásra és a kórházakra. A COVID-19 járvány megjelenésével régi-új fogalmak kerülnek elő: az egyéni szabadság korlátozása; az erőforrások elosztása; az egészségügy felkészítettsége. Ilyen helyzetekben az egészségügyben dolgozók felértékelődnek, miközben ők maguk is vírushordozók lehetnek, megbetegedhetnek, kieshetnek a szolgálatból. Ezért kell "aranyárban mérni" a tudásukat és felkészültségüket, és megvédeni őket a fertőző környezettől.
Most tényleg nehéz helyzet van. Nincs védőoltás. Az új rendszer pedig most tanulja a járványügyi kommunikációt, ami eddig gyakorlatilag kimerült az atyáskodó kézrátételben, már ami az időskorúakat illeti. Csak 3 hét után kezdtek el foglalkozni például azzal, hogy egy idős ember otthonában milyen higiénés szabályokat kell betartani. De azzal még most sem, hogy otthon hogyan kell lázat csillapítani, orrot fújni, vagy a kórházi pakkot - az időrendbe szedett korábbi zárójelentésekkel - összerakni. Ráadásul a vírus senkit nem kímél. Minden életkorú ember lehetséges vírushordozó, így a betegek megjelenése bármikor tömegessé válhat.
Magyarországnak nincs tapasztalata a SARS, az Ebola járvány okozta tömeges megbetegedésekkel. Pedig nem véletlen, hogy a COVID-19 járvány megjelenésekor másutt először e betegségek eljárási protokollját vették elő. Magyarországon is a sürgősségi betegellátás, az intenzív és aneszteziológiai ellátás szakemberei kerülnek a frontvonalba, illetve a halottak ellátásában dolgozók, az alapellátás, a mentőszolgálat szakemberei, a szociális ellátásban helyt állók. De nem szabad figyelmen kívül hagyni a szintén ebben a környezetben dolgozó betegszállítókat, takarítókat, technikusokat és adminisztrátorokat sem.
Az influenzát jó esetben teljes ágynyugalommal, a tünetek csillapításával néhány nap alatt le lehetett tudni, foglalkozni csak a szövődményes esetekkel kell. De a COVID-19-ben szenvedő betegnek ahogy romlik az állapota, az ellátása annál magasabb szintű felszereltséget, kiképzett személyzetet igényel. Az ellátás kórházközpontú, ezt a várat kell védeni mindenáron. Az előretolt helyőrséggel: az alapellátásban dolgozókkal, a mentőszolgálattal. El kell kerülni, hogy a tömeges megbetegedés okán egyszerre, egyformán súlyos állapotú betegeknek legyen igényük ágyra, lélegeztető gépre, ellátó személyzetre.
De nem lesz elkerülhető a kórházi ellátás iránti igény. Ott pedig a kockázatnak megfelelő szintű védőfelszerelés hiánya egyenes út a frontvonalban dolgozók és a háttércsapat szakemberinek elvesztéséhez. Nem eltűrhető, hogy a szakdolgozó otthon mossa a ruháját, és hogy védőcipő helyett kitaposott, kaffogó papucsban dolgozzon.
Miközben a járvány elterjedésének megakadályozására korlátozó intézkedéseket vezetnek be, eszébe sem jut senkinek, hogy szakemberek kerülnek ki az ellátásból. Bezáródtak az óvodák és az iskolák. A gyermeket nevelő orvosnők, ápolónők otthon maradnak. Az érintett országokban az előző SARS járványok idején szerzett tapasztalatok az mutatták, hogy az egészségügyi dolgozók 30–50 százaléka ideiglenesen hiányzott a rendszerből, megbetegedés, karantén, gyermekgondozás miatt. Ez a hiány elviselhetetlen nyomást fog gyakorolni azokra, akiknek nélkülük kell műszakba állni.
Az egészségügyben dolgozóknak ma a következőkkel kell szembenézniük: a betegekkel iránti kötelességgel, amit a hivatás, az eskü és az etikai kódexek előírnak számukra. A társadalommal szembeni kötelezettséggel, hogy tőlük csak hiteles tájékoztatás jusson el az emberekhez. Meg kell védeni a saját egészségüket, hogy a betegek érdekében cselekedhessenek. Kötelességeik vannak a saját szeretteikkel szemben; hogy ne fertőzzék meg őket. Kötelességeik vannak a munkatársaikkal szemben, ha azok elkeserednek, és a kétségbeesést látják az arcukon. Ők legyenek az elsők, akik erőt adnak nekik - a magukéból.
A politikának, a társadalomnak azonban még ennél is nagyobb kötelessége van irántuk. Az egészségügyi dolgozók szerződése a társadalommal abban áll, hogy vállalják az emberek egészségügyi ellátását. A szerződés csak akkor tisztességes, ha megméretik a tevékenység értéke és mértéke, valamint az érte adott fizetség. Az 500 ezer forint ígérete - majd, valamikor, homályos feltételekkel - nagyon nem tisztességes. A politika nem képes megbecsülni, mit kockáztatnak a dolgozók a frontvonalban. Ahova izgága, nyilatkozni szerető politikus a lábát sem meri betenni.
A kórházakban pedig bármilyen rangú, állományú orvosnak és ápolásvezetőnek, kórházparancsnoknak az a kötelessége, hogy megfelelően kommunikáljon a személyzettel, elmondja, mire számíthatnak. Minimalizálnia kell a rájuk háruló kockázatokat, különös tekintettel a fertőzés lehetséges módozataira. Dolga a megfelelő egyéni munka- és védőruha, védőeszköz beszerzése, a műszak utáni pihenés biztosítása. A frontvonalban dolgozóknak saját használatú, kincstári mobiltelefon átadása, korlátlan használatra. Étkeztetésük folyamatos megoldása, egészségi állapotuk állandó megfigyelése.
Nyomom a morális vészcsengőt. Mert ha az orvosi és ápoló személyzet egy műszakra egy sebészi maszkot kap, és viheti haza mosni a ruháját; ha az egyéni védőeszközök elfogynak; ha az orvosok és ápolók száma a karanténban tovább növekszik; ha a hatalom nem hallgatja meg az ápolókat, orvosokat, akkor el fogjuk veszteni a „katonáinkat”. Politikust mindig lehet találni. Kórházigazgatót, parancsnokot is. Kiképzett ápolót, hadra fogható szakorvost kevésbé.
Magyarországon az intenzívterápiás szakápolók száma nem éri el a kétezret a MESZK adatai szerint. Nagyon kell rájuk vigyázni, minden egészségügyben, szociális ágazatban dolgozóval együtt.
A szerző ápolásetikus