Kufárkodik a hatalom. Nem esik jól ezt kimondani, de csak így lehet értelmezni a rendeleti kormányzásról szóló törvényt. „Kedves népem, én szívesen megvédem a te egészségedet, de adj nekem teljes hatalmat, rendeleti kormányzást, vagyis ad ide a szabadságodat, aztán majd visszaadom neked, ha úgy látom jónak.” A miniszterelnök kéri tőlünk azt a szabadságunkat, amit 1945 után elveszítettünk, és 1990-ben kaptunk vissza.
Igaz-e a kormánynak és klientúrájának azon állítása, hogy csak a teljhatalom birtokában védheti meg az egészségünket és országunk stabilitását? Igaz-e, hogy a magyar egészségügyi ellátórendszer olyan leamortizált állapotban van, hogy nem elég a tisztiorvosi szolgálatnak 1991-ben a Magyar Országgyűléstől törvényben kapott jogosítványa a mostani járvány kezelésére? A kérdésre a választ a miniszterelnök megadta, amikor a sajtó nyilvánossága előtt számot adott a hadra fogható egészségügyi dolgozók számáról, képzettségéről és a rendelkezésre álló eszközökről, továbbá kijelentette, hogy bármennyi pénz kell, a kormány biztosítja. Arról csak az ellenzék beszélt, hogy az ország egészségügyi infrastruktúrája az elmúlt 30 év alatt gyalázatosan tönkrement, és mennyi jól képzett egészségügyi szakember ment el külföldre, akik most hiányoznak az egészségügyi ellátó rendszerből. Arról meg csak az újságokban lehet olvasni, hogy a tisztiorvosi szolgálatot már a Gyurcsány-kormány is rombolta, de hagyott még rombolni valót az Orbán-kormánynak is, amely aztán igen hatékonyan dolgozott.
Vajon hány életet lehetett volna és lehetne még ezután is megmenteni, ha lenne elég laborunk, jól szervezett, gyorsan és hatékonyan dolgozó tisztiorvosi szolgálatunk? Van pénz dögivel, mondja a miniszterelnök, de se a személyi, se a tárgyi feltételek nem állnak úgy rendelkezésre, ahogy 20 évvel ezelőtt. Márpedig valamit szétzilálni, tönkretenni pillanatok alatt lehet, de az újraindításhoz nem elég a pénz, hanem szaktudás és szervezettség is szükséges.
Hová lettek a járványügyhöz értő szakembereink? Mert nincs elég, ez tény. Egy járványügyben jártas szakorvos Ausztriában minimum a hazai bér tízszeresét kapja, és mellette olyan személyes tiszteletet, ami ki is jár neki ezért az áldozatos hivatásért. Magyarországon sajnos mind a kettőből csekélyke jár, így a tárgyi és személyi amortizáció mellé társult a hatalom által generált kontraszelekció. Hol vannak már azok a karizmatikus orvos vezetők, akik az ötvenes években kétévenként küzdöttek meg a gyerekeket megtizedelő és megnyomorító járványokkal? Én még dolgoztam egy olyan tisztiorvossal, akivel egy kisebb szivar elfüstölése alatt mindent pontosan meg lehetett beszélni. Nem kellett írásba önteni a teendőket, mindenki pontosan tudhatta a feladatát és azt is, hogy nem lehet sunnyogni, mert a számonkérés nem marad el.
Sajnos a múlt század ötvenes éveiben praktizáló és tanító orvosok tanítványainak a tanítványai is nyugdíjkorúak már. Igen, azok a hatósági orvosok járvány idején teljhatalommal bírtak, és a szőnyeg szélére állítottak rendőrkapitányt, párttitkárt, bárkit, lezártak településeket, utazási korlátozást rendeltek el, mozgósítottak rendőrt, tűzoltót, katonát, eszközt, lefoglaltak vagy felszabadítottak készleteket, kijelöltek és elfoglaltak épületeket járványügyi ellátás céljaira, szóval szerveztek és irányítottak.
A hatósági orvos szava nemcsak szent volt, hanem utasítás is. De volt ennek a szakmai hatalomnak előzménye: a szakma megküzdött érte, és bizonyította az intézkedési jog értékét, hiszen meg tudta fékezni a járványokat. Az emberiség történelmében nem vészhelyzet volt egy-egy járvány, és nem is elemi csapás, hanem az élet mindennapi velejárója. A kiegyezés utáni időkben minden évre jutott egy kisebb vagy nagyobb járvány, és mégse állt meg az élet, ahogy most. Prosperált a Magyar Királyság és felépültek a magyar kultúra ikonikus épületei, fejlődött az ipar és a kereskedelem. Az orvostársadalom pedig, küzdve a népbetegségekkel és járványokkal, kiépítette a magyar közegészségügy rendszerét, megfékezte a járványokat, ami demográfiai robbanáshoz vezetett, de alapja lett annak a gazdasági növekedésnek és fejlődésnek, aminek hasznát és hátrányait ma is élvezzük és elszenvedjük.
A járványok kezelésének tudása nem veszett el, és most nem is az a kérdés, hogy képes-e a tisztiorvosi szolgálat arra, amire képes volt 60-80 évvel ezelőtt. Persze, hogy képes. A mostani járványkezelés sarokköve, hogy engedi-e a hatalom cselekedni a tisztiorvosi szolgálatot, és kellőképpen kiszolgálja-e, a keze alá dolgozik-e úgy, ahogy a múlt század ötvenes éveiben a teljes kommunista államhatalom járványhelyzet idején, hangos szó nélkül teljesítette az akkori hatósági orvosok minden kérését. Láthatóan a mostani hatalom ezt nem engedi.
Hogy mi az alapvető különbség a járvány és az összes többi, az egész társadalmat megmozgató különleges helyzet között? A járvány az emberiség történelmének állandó és természetes része volt évezredeken keresztül, több vagy kevesebb emberéletet követelt, de nem borította fel alapjaiban a társadalmi munkamegosztást, nem tette tönkre az épített környezetünket, tárgyi világunkat, erőforrásainkat, a járványok miatt nem pusztult el közvagyon, tehát alapvető életfeltételeinket biztosító tárgyi világunk megmaradt, és a létszámban megkevesbedett túlélők működtették tovább. Ezzel szemben az elemi csapások, háborúk nemcsak emberéleteket követeltek, hanem olyan mértékben pusztult a tárgyi világunk, hogy helyreállítása évekbe, évtizedekbe került.
Érthető tehát, hogy a magyar 1000 éves jogrendben a járványhelyzetet mindig teljes pontossággal külön kezelték az elemi csapásoktól és háborús helyzetektől, és ezt a másságot tükrözi a most hatályos egészségügyi törvényünk és a tisztiorvosi szolgálatok feladatáról szóló törvény is. Bármennyire inkoherens is a mai alaptörvényünk, de a járványt az sem sorolja az elemi csapással és háborús helyzettel egy fogalomkörbe, sőt maga a katasztrófatörvény sem. Éppen ezért a józan ész számára teljesen érthetetlen a miniszterelnök által kialakított mostani közjogi állapot.
Miniszterelnökünk jog- és hatalomfelfogása valami egészen más, mint amit ezeréves jogrendünk diktál. Az országos tisztifőorvost és apparátusát megfosztotta a törvényben lefektetett cselekvési szabadságától, és egy belügyes tábornokokból álló Operatív Törzs alá – annak részévé – rendelte, azzal a hamis állítással, hogy olyan nagy a baj, ami meghaladja a tisztiorvosi szolgálat jogosultságait. Így aztán most – modern történelmünkben példátlan módon – az országos tisztifőorvos nem a műveletek irányítója lett, hanem csupán az Operatív Törzs egyik szóvivője. Nemcsak a múlt század ötvenes éveihez viszonyítva, de akár a tíz évvel ezelőtti jogrendünkhöz képest is, most a farok csóválja a kutyát. Mivel a miniszterelnök a tiszti főorvost megfosztotta jogától, ő viszont csak elemi csapás vagy háborús helyzet esetén lehetne az ügyek teljhatalmú irányítója, ezért a valóság helyes jogi értelmezését átformálta a saját akaratának megfelelően. Vagyis a propaganda eszközével és a párt, valamint független közjogászok segítségével elemi csapássá nyilvánította a mostani járványhelyzetet, így vindikált magának egyszemélyi döntési jogot.
Miért van az Operatív Törzs, és miért a miniszterelnök irányítja? – erre a miniszterelnök adott választ a parlamenti felszólalásában. Neki nem az ellenzékre van szüksége, hanem arra a 133 „bátor” emberre, akikre támaszkodva megvan a parlamenti kétharmada. És őszintén elmondta, hogy 90 nap múlva az Országgyűlés és az ország rosszabb állapotban lesz, mint amilyenben most van, és ezért követeli magának határozatlan időre a rendeleti kormányzás lehetőségét.
Fordítsuk le az ő szónoki beszédét a legnyersebb hatalomtechnikai gyakrolatra: a miniszterelnök érzi, hogy ez a járvány olyan súlyos gazdasági recesszióval fog járni, ami veszélyezteti a Fidesz-KDNP kétharmados hatalmát. Számukra a túlélés záloga a határozatlan ideig tartó rendeleti kormányzás.
A szerző biológus