Amikor Nyikita Hruscsovot váratlanul leváltották a Szovjetunió éléről (kollégája, Leonyid Brezsnyev megpuccsolta), a nagyanyám azonnal lement és vett öt kiló cukrot. Emlékszem, hogy ezt mulatságosnak találtam: cukrot? Ha bajok tűnnek föl a láthatáron, mi nyalakodni fogunk? De ő, két világháborúval a háta mögött, türelmesen elmagyarázta, hogy a cukor egyfelől nagyon tápláló, tehát éhezés ellen életmentő, másfelől jól eltartható, tehát ideális a bespejzolás céljára. Ez 1964-ben volt. Ma is bajok tűnnek föl a láthatáron, de itt Londonban nemigen halmoz föl senki cukrot. Talán az is számít, hogy a cukornak az utóbbi évtizedekben nagyon rossz lett a sajtója, mindenki igyekezett leszorítani a cukorfogyasztást, no meg hát éhezésről csak nagyon keveseknek van fogalma. Egyébként az idősebb angolok még emlékeznek az 1974-es cukorhiányra, amikor pánik alakult ki, az emberek elkezdtek cukrot felvásárolni attól félve, hogy nem lesz cukor, amitől persze nem lett cukor, hiszen nincs az a jól működő gazdaság, amely hirtelen ennyi cukrot tudna piacra dobni.
De most nincs pánik, vagy csak kicsit. A koronavírus (egyelőre?) nem jár áruhiánnyal itt Angliában. A pékek sütnek, a boltokba rendesen szállítják az árut. Van üres polc – tegnap nem volt liszt itt a sarki boltban, de ez nyilván azért van, mert sokan otthon sütnek-főznek ahelyett, hogy a munkahelyi vagy iskolai menzán étkeznének. Nagy divat lett az otthoni kenyérsütés. Inkább attól félnek a kereskedők, hogy az emberek keveset vásárolnak, nem jönnek. És valóban: sokan ráébrednek, hogy nem muszáj mindennap friss tejet inni, hogy meg lehet lenni fagylalt nélkül, meg túró nélkül, meg gyümölcs nélkül. Sör nélkül kevésbé, az állítólag még jobban is fogy – hát igen, sokat ülnek a tévé előtt, ahhoz meg sör kell. Amiből nagyon sokat vesznek, az a vécépapír, bár az nem gyógyítja a vírust. Lehet, hogy összetévesztik a vérhassal?
London életéhez, összképéhez nagyon hozzátartozik a közlekedés, jobban, mint más városokéhoz. Tele van vasúttal, metróval, és az emeletes piros buszok is a londoni táj jellemzői. Ez részben azért van, mert London nagy kiterjedésű – mintha Budapest részének számítana Szentendre és Monor, Dunakeszi és Érd. Ezt mifelénk nem egyetlen városnak, hanem agglomerációnak nevezik, de itt az egész agglomerációt Londonnak hívják. (Ebben élnek 10-12 millióan.) Ekkora területet hálóz be a metró, az „underground” és az „overground”, utóbbi olyan, mint Pesten a HÉV, persze sávosan növekvő tarifával. Ezért olyan feltűnő, hogy a metrókat a járvány miatt megritkították, nem járnak a hétvégi éjszakaiak sem, amik pár éve nagy vívmányként megindultak ebben az egyébként korán fekvő városban. Olyan, mint a téli álmot alvó („hibernáló”) állatok, például a pocok, mely úgy lehűl, hogy a szíve percenként csak kettőt-hármat dobban, hogy azért életben maradjon. A Northern Line metró itt mifelénk a szokásos 2-3 percenként helyett 10-15 percenként jár. A legtöbb metrókocsi így is üres, a kintebbi vonalakon, ahol már fönn fut a felszínen, néha galambok szállnak be és mennek egy-két megállót (ugyanezt mutatták Pesten is a 4-6-os villamoson!). A belvárosban, ahol az állomások közelebb vannak, némelyiket bezárták: a legszimbolikusabb a Bank állomás bezárása, amely normálisan a Citynek, tehát az üzleti és banknegyednek az örökösen nyüzsgő átszállóhelye, négy vonal találkozik itt. Most sehol senki. Bejelentette a közlekedési vállalat, hogy az utasforgalom a szokásosnak 10 (!) százalékára esett vissza.
Észak-London legkedveltebb turistacélpontja Camden Town, ahol több nagy ócskapiac működik, meg mindenféle csecsebecséket lehet kapni, ott folyik a Regents Canal, melynek zsilipje körül remekül lehet sörözni – szóval ötvözi a romantikusat a gagyival. Fölül vasutak dübörögnek, alul lacikonyhák gőzölögnek, és hullámzik a tömeg. Hát most nem hullámzik semmi, csak a Regents Canal, az is diszkréten, mert a bárkák se járnak. Olyan volt Camden Town tegnap a vasárnapi csúcsidőben, mintha mondjuk kedd hajnali négy óra lenne. De még az is mozgalmasabb volna, mert olyankor a szemetet takarítják össze – most szemét sincs…
A vészhelyzet legintőbb jele az volt, amikor – az utolsók között – bezárt a Selfridges nagyáruház az Oxford Streeten: ilyenre nem volt példa a második világháború óta, amikor a német bombázás, a Blitz miatt kellett bezárni. A párom még az utolsó pillanatban beszaladt, zárás előtt és vett három alsónadrágot. Örökké fogok emlékezni magára – mondta a fiatal eladó (ez persze a párom jóképűségének is betudható) –, mert maga az utolsó vevőnk, holnaptól nem nyitunk ki, én is bizonytalan ideig szabadságon leszek, nem tudom, mi lesz velem. A kormányzat, ahol tud, segít, például a kényszer-szabadságoltaknak folyósítja a fizetésük 80 százalékát – az adófizetők pénzéből. (Itt ugyanis nincs állami pénz, mint mifelénk, itt csak az adófizetők pénze van. Na jó, vicceltem: nálunk is csak az adófizetők pénze van, de nálunk a politikusok szeretnek úgy fogalmazni, hogy „ad az állam”. Itt ezen csak nevetnének, nincs is olyan angol kifejezés, hogy „the state gives”.)
A párom orvos, ortopéd és gerincsebész: az ő kórházukban már jórészt leállították az „elektív” (azaz tervezett, nem sürgős) műtéteket, hogy helyet tudjanak csinálni balesetes betegeknek – ilyeneket addig nem kellett fogadniuk, mert ez egy klinika, de most a közkórházakban egyre több hely kell a vírusos betegeknek, ezért a baleseteseket őhozzájuk irányítják. Ez nem nagy megterhelés, ugyanis egyre kevesebb baleset történik, ami érthető, hiszen az emberek nem mennek sehová, nem autóznak, nem motoroznak, nincs, aki elüsse a biciklistákat. Sportolás, edzés sincs, ami szintén baleseti forrás. (Bár egy barátunk futni volt, erre pont most elszakadt az Achilles-ina, azt persze sürgősséggel megoperálták, utána azonnal hazazsuppolták.) Egy darab koronafertőzött van benn, meg három gyanús.
Az Excel nevű hatalmas konferencia-központot – a Temze partján, a dokk-negyedben – már be is rendezték járványkórháznak, 30-án nyitják meg, először ötszáz beteggel, de négyezer (!) ágynak lesz benne hely. Ne feledjük: London lakossága kb. annyi, mint egész Magyarországé. A hadsereg működteti, úgyhogy nyugodtan hadikórháznak is nevezhetjük. Az egészségügyi személyzetet részben önkéntesek toborzásával biztosítják – őket elengedik a munkahelyükről, de legalább hat hetet kell vállalniuk az önkéntes szolgálatban. Mosolyt csalt a számra, hogy ezt az ideiglenes járványkórházat Nightingale Hospital-nek, azaz „Fülemüle Kórháznak” nevezik, csakhogy nem a kedves madár után, hanem a még kedvesebb ápolónő, Florence Nightingale után (tényleg ez volt a neve), aki a krími háborúban 1854-ben rengeteget tett a sebesültek ellátásáért és megalapozta a modern betegápolást, azóta is szentként tisztelik.
A patikák, kisebb boltok előtt hosszú sorok állnak, de azért olyan hosszúak, mert az emberek 1-2 méter távolságot tartanak, és bent egyszerre csak egyvalaki vásárol. Ijesztőbben néz ki, mint amilyen. Egyes kávéház- és büféláncok (Costa, Pret-á-manger) kihirdették, hogy ingyen adnak enni-inni az egészségügyi dolgozóknak. (Mostanra már ezek is bezártak.) Sajnos kiderült, hogy Lewisham külvárosban a helyi csibészek ellopták az egészségügyiek kártyáját és ingyen szolgáltatták ki magukat. A profi szélhámosok is akcióba lendültek: becsöngetnek, hogy vírustesztet végeznek, közben kirámolják a lakást (vagy legalábbis felmérik, hogy érdemes-e visszajönni.) A környezettudatos kávézók az utóbbi egy-két évben bátorították a közönséget, hogy hozzon hazulról bögrét, ne szaporítsuk az eldobható poharakat; most viszont ezeket nem fogadják el, mégiscsak higiénikusabb a szűz papírpohár.
A boltok közül végül a nagy könyvesbolt, a Waterstones is bezárt: sokáig húzta, azzal érvelt, hogy most az élelmiszer és gyógyszer mellett leginkább olvasnivalóra van szüksége az embereknek, de végül beadta a derekát. Számos borbély felajánlotta, hogy egészségügyi dolgozóknak (itteni nevük NHS, National Health Service, azaz Nemzeti Egészségügyi Szolgálat) ingyen nyírnak-vágnak; mostanra ők is bezártak.
Ma volt a tavasz első igazán szép napja, ragyogó napsütéssel. A lakásunk egy tágas parkra néz, nagy pázsittal. Senki. Pedig Angliára az a jellemző, hogy amint kibújik a nap (hiszen nem süt sokat), rohannak ki az emberek, hétköznap is, főleg ebédidőben, és elüldögélnek, sőt elheverednek a füvön, öltönyös-kosztümös komoly tisztviselők is, aztán szaladnak vissza a hivatalba. Most senki. Nem is szabad: rendőrök és polgárőrök cirkálnak, és ha kettőnél több embert látnak együtt, elküldik, tessék menni a dolgukra, ne csoportosuljanak. Üldögélni se szabad. A párom magánál kell hogy hordja a kórházi belépőkártyáját, hogy igazolja: egészségügyi dolgozó, azért jár az utcán. Persze kicsit ellófrál arrafelé is, ahová nem a munka szólítja, hanem valamit venni kell. Eddig még nem igazoltatták, olyan bizalomgerjesztő képe van.
Ebben az országban, ahol tényleg van korona, és nemcsak a királynő fején, hanem a jogrendszerben is – hiszen a bűnügyek esetén a közvádló maga a Korona –, a vírust szerencsére nem ugyanazon a néven kell emlegetni: nem crown (ejtsd: kraun), hanem latinosan corona virus (ejtsd koróna vájrösz). A magyar nyelv, ahogy derék lateiner eleink ránk hagyták, ugyanazt a szót használja mind a kettőre: korona. Még szerencse, hogy nálunk a királyi korona már csak tiszteletre méltó emléktárgy. (2020. március 30.)
