Az elmúlt bő egy hétben a magyar parlament ismét megmutatta, hogy a legabszurdabb dráma legirracionálisabb jelenetét és legképtelenebb szereplőit is képes felülmúlni.
Miközben eddig elképzelhetetlen időket él a világ, mindennapjaink radikálisan megváltoztak, pergetnénk előre a naptárlapokat, hogy elmúlhasson a félelem; miközben szájmaszk- és lélegeztetőgép-matek zajlik, orvosok védőfelszerelésért, betegek vizsgálatért kiáltanak, a fontos problémák mellett terítékre kerülnek a még fontosabbak. Múlt héten a teátrumok vezetősége kinevezéséről zajlott heves vita az egyre nehezebben Tisztelhető Házban, hétfőről keddre virradó éjjel pedig a kormányfőhelyettes álmodta meg a felügyelőbizottságok létszámának növelését. Elvégre van-e lényegesebb a koronavírus idején a járvány miatt éppen zárva tartó színházak személyi ügyeinél?
Volna persze min töprengeni a színházrajongó politikusoknak, miután megnéztek egyet az online elérhető, fantasztikus előadások közül. Gondolkodhatnának azon, hogy mi lesz azokkal a művészekkel és háttérben dolgozókkal, akik most bevétel, később talán munka nélkül maradnak. Foglalkozhatnának azzal, hogy magánszínházak a kieső jegybevétel miatt bezárni kényszerülhetnek. Terveket szövögethetnének arról, hogy hogyan támogatják a jövőben azokat a potenciális nézőket, akik romló pénzügyi helyzetük miatt nem tudnak majd színházjegyet venni. Munkaanyagokat gyárthatnának karanténjukban ülve, online egyeztethetnének szakmai szervezetekkel, érdekképviseletekkel. És szégyellhetnék magukat, amikor eszükbe jut, hogy éppen a lenézett társadalomtudósok és művészek, a romkocsmák félhomályában merengő diplomások lesznek azok, akik választ adnak majd a megváltozott társadalom új problémáira.
A járvány szinte mindenkit elbizonytalanított, ám a kormánypárti politikusokat minden eddiginél magabiztosabbá tette. Folytatják a kultúrharcot akkor is, ha az egész világ egyetlen vírussal szemben vív háborút. A maszkok lehullottak. A függönynek is le kellene gördülnie végre. Új színdarabot akarunk.