Létezik-e demokratikus a biopolitika? Szeretnénk azt hinni, hogy igen. De azért ragaszkodunk a demokrata politikusokhoz, beszéljenek azok szinte bármit. S hadd érveljenek politikai ellenfeleink, ahogy megszokták, nem vagyunk hajlandóak azt komolyan venni. Közben sem mi, sem a másik oldal nem bízik az ellenfélben, és ez a bizalmatlanság fontosabb, mint az egészségpolitikai szakkérdések.
A közvélemény pedig, miközben terjed a járvány, a tapasztalatok szerint ragaszkodik a klasszikus rendhez, a biztoskezű főnökök kiszámíthatóságához, és utálja az egymással marakodó politikusokat. Az ellenzéki elit ezt most láthatóan nem érti. Néhány hete ez még nem volt egyértelműen így, és nem tudjuk, mi fog történni ősszel. De ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy Orbánéknak szerencséjük van. Miközben a liberális média évek óta azt magyarázza, hogy az autokrácia védhetetlen és tarthatatlan, a szemünk előtt megváltozott a viharhelyzet. Gyorsan erősödik a szél, és eljött a magukat szuperkeménynek mutató, egyébként nem túl tehetséges kormányosok ideje. Ők el tudják hitetni, hogy értenek hozzá, mit kell tenni a kormányrúddal. És a közönség most ezt várja, nem a lökdösődést a parancsnoki híd közelében.
Érdekes lenne tudni, hogy ha a politikai leosztás fordított lenne, mondjuk mint 2007-8-ban, képes lenne-e az akkori bal-lib ennek megfelelően viselkedni. Persze akkor is lehetséges lenne civil társadalomról, polgári összefogásról beszélni, de az európai, XVIII.-XX. századi járványügyi minták meglehetősen egy kaptafára készültek. Nem véletlenül hívják a járványügyi főnököt szinte minden európai országban „tisztifőorvosnak”. A nemzeti gárdákat, polgárőrségeket, sőt sokfelé a katonaságot is kivezényelték az utcára. S a közönség a nyugati világban sem áll igazán ellent. Szó sincs arról, hogy az egységek a vírus visszaszorításához kellenének, inkább a társadalom többségének fegyelmezéséhez hiszik őket elengedhetetlennek. Persze, a helyzet még nem tragikus – ha az lenne, már nem kellenének az egyenruhák sem.
Néhány héttel ezelőtt még a német nagyvárosok parkjaiban a fiatalok koronabulikat rendeztek: szabályosan erősítőkkel, zenével, és legalább száz ember vett rajtuk részt, pedig még hideg volt. De a rendőrség a partikat gyorsan betiltotta, és megkísérelte legalább a szülőket érzékenyebbé tenni. A járvány alatt már a középkorban is rendeztek karneválszerűségeket, de az ilyesmihez azért igazi átfűtöttség kellett – a valódi miszticizmus a városi zöldben egyelőre még nem jelent meg. De a korona táncmulatságokra (miközben minden társas összejövetel tilos) nemcsak müncheni és nürnbergi közparkokban, hanem vidéken, frank kisvárosokban is sor került. Közben az operatív stábok arra is figyelmeztetnek, hogy nemrégiben kezdtek hazatérni az együtt síelő társaságok, és gyakran nem akarnak szétoszlani, mert jól érezték magukat együtt, folytatnák valahol.
Nálunk a járvány alatt egyelőre nincs hétvégi, nyaralós kirajzás, vélhetően mert sokkal kevesebb a vidéki „második lakás”, és azok jó része nem is elég kényelmes. De azért sokan máris leköltöztek a Balaton környékére. Ez meglátszik az utak forgalmán is, különösen, mert vonatból kevesebb jár. Ugyanakkor néhány polgármestert leszámítva arról kevesen beszélnek, hogy a városi tömeg önmagában is erősebben fertőz, és szó sincs olyan ösztönzésről, hogy aki tud, meneküljön vidékre. Igaz, nálunk a falusi orvosi ellátás olyannyira hiányos, hogy egy járvány alatt képtelen lenne ellátni azokat, akik a környéken húznák meg magukat, mint a Firenze környéki dombokon Boccaccio Dekameronjának felső középosztálybelijei.
A vírus kioltotta a populizmus korábbi formáit. Az elitnek láthatóan most megmentőként kell feltűnnie, és gyorsan kiderülhet, hogy nem érdemes önmagában az elnök vagy miniszterelnök kultusszal foglalatoskodni.Néhány hét múlva az embereknek nálunk is sokkal több bajuk lesz, mint azzal törődni, kiből lenne jobb vagy rosszabb Duce.
Érdekes lenne foglalkozni itthon is a super-spreaderekkel, azaz olyanokkal, akiknek különösen sűrű kapcsolati hálóik vannak. Segített-e eddig itthon az, hogy a magyaroknak az utolsó időkben nem voltak különösen széles, lelkesítő, nyilvános ünnepi színtereik? Korábban ennek egyáltalán nem örültünk, de látványosan csökkent a politikai kritika és a tiltakozás-ellenállás résztvevőinek létszáma. Még a helyhatósági választások környékén sem voltak igazi tömegek az utca közelében. De hát mennyien kellenek egy városban ahhoz, hogy az emberek valahogy egymáshoz közel, és mégis biztonságban érezzék magukat? Lehet, hogy a sűrűség-szükségletek ma visszafogottabbak. Városi középkorú, középosztálybeli kocsmakultúránk sincs, falusi inkább van. A huszonévesek bulikultúrája megvan, bár legkevésbé a parkban. Afölött mintha a törzsi kultúrák erősödnének, generációnként is. De hogyan tudjuk mindezt megfogni?
Az emberi morál tulajdonképpen a vallásra hasonlít. Leginkább a körtáncokban érezzük magunkat biztonságban. Harminc alatt ez valahogy szervesen áll össze. Harminc után már sokan azt hiszik, megvannak magukban is. A kollektivitás elkezd minket zavarni.
Az európai vitában egyelőre kevés szó esik a dél-koreai tapasztalatokról. A járvány ott is kitört, valamivel később, mint Kínában, és előbb, mint Európában. De sikerült visszaszorítani, vagy legalábbis komolyan visszafogni. Mégpedig anélkül, hogy a nyilvánosságot, ahogy máshol azzal próbálkoztak, egyszerűen félkatonai eszközökkel kézbe vettek volna. A technikai lépésekről – néhány bűvös szakterminuson kívül – alig tudunk valamit.
A most felálló európai új politika lehet, hogy nem tetszik, de mindenki követi, mert az alapja egyfajta közös biopolitika, hiszen a testünk logikájával viszonyulunk hozzá. Ebben három utópia rajzolódik ki. Az első nemzedéki. Eszerint a húsz-harminc éveseknek kellene most egy új rendet kitalálni és működtetni. Megnéztem a Forbes 30 év alatti európai kreatív arcképcsarnokát. Kiváló fiatal nők és férfiak, mindnek ragyogóak az eredményei, de partikularitásokban tűnnek ki. Lehet, hogy ennek így kell lennie. Összefüggések felismerését viszont nemigen mutatják.
A második utópia baloldali, antikapitalista. Nemrég két meghatározó gondolkodó, Giorgio Agamben velencei professzor és az univerzalista Slavoj Zizek fogalmazott meg különböző képeket. Agamben a koronavírustól függetlenül egyébként már húsz éve magyarázza, hogy a későkapitalizmus valamilyen önkényuralom irányába mozog. Felfogása szerint a most és itt alkalmazott kivételes állapotok normális szabályzási technikák, amelyekhez hozzáfújják a koronavírust, ami sokkal szelídebb jószág, mint amilyennek bemutatták, pusztán azért, hogy rá hivatkozva a társadalmat lerohanhassák, önszervező képességeit kikapcsolhassák. Vannak elterjedt baloldali felfogások, amelyek mindehhez indoklásként még a rasszizmust is hozzácsapják („mindenről Kína tehet”). Velük szemben Zizek inkább az közösségi megoldások fontosságát hangsúlyozza.
A harmadik modell Európa újrafogalmazását célozta meg. Eszerint nem az a kérdés, hogy most a tagkormányok és az európai apparátus hogyan ügyetlenkedik a vírussal, s hogy ez kinek és mennyire nem tetszik, hanem hogy mennyire képesek az európai válságok újraszabni magát „Európát”. Egyébként a kisebb-nagyobb európai válságok eddigi sorozatából a berlini fal lebontása emelkedett ki. A koronavírus történet ezekkel ellentétben szubsztanciális, Európa új alanyiságához kapcsolódik. Az első igazi lényegi európai történés úgy harminc éve, amely az integrációt – akarjuk vagy sem – valóban előreviszi. Mást nem is tehetünk most, komolyan kell hát vennünk.
A szerző szociológus