A semmiből tűnt elő. Az elmúlt másfél évben néhány irodalmi lapban megjelenő publikációtól eltekintve korábban nem lehetett találkozni a nevével. Március végén, negyvenöt éves korában jelent meg az első könyve, egy 22 novellából álló ciklus, azaz egy „regény, közökkel”. Miért most debütált, mi váltotta ki, hogy íróvá legyen?
Még nem biztos, hogy íróvá váltam. Ahogy a mondás tartja: egy könyv mindenkiben benne van. A neheze tehát még hátra van. Való igaz, már régóta írok, 16 éves korom óta, versekkel kezdtem, később jött a próza, de sokáig nem volt olyan anyagom, ami könyvet érdemelt volna. A „késlekedést” az is okozta, hogy nem irodalmi vagy bölcsészközegből jövök, közgazdász vagyok. Egy nemzetközi cégnél dolgoztam sokáig. Bár mindig is imádtam az irodalmat, nem annak éltem, szakaszosan, időnként tudtam csak írni. Főleg az utolsó 4-5 évben – ekkor kezdtek olyanná alakulni a szövegeim, amit én is elfogadhatónak, publikálhatónak, az olvasóközönség számára is érdekesnek tartottam. Az első novelláim 2018-ban jelentek meg az Élet és Irodalomban, a Műútban, majd a Kalligram folyóiratban.
A könyvét nem akárkik ajánlják az olvasók figyelmébe a borítón: Takács Zsuzsa és Zoltán Gábor, és az is kiderül a soraikból, hogy személyes ismeretség is van önök között. A kívülről jöttség ellenére azért a kortárs irodalmi kapcsolatai megvoltak?
Soha nem tartoztam semmilyen asztaltársasághoz vagy körhöz, írói közösséghez – most sem. Ám amikor megjelent az Orgia, amihez hasonlót nem olvashattunk még, olyan hatással volt rám, hogy olvasóként megkerestem a szerzőt, Zoltán Gábort. Beszélgetéseinket követően pedig nagy bizalommal elküldtem neki az akkor már könyvvé összeálló írásaimat, ő pedig, noha kritikusan, de pozitívan jelzett vissza. Megfogadva nem egy tanácsát, elkezdtem dolgozni az anyagon, át- és újraírtam részeket, igazítottam a dramaturgián, a struktúrán. A Kalligram kiadóba is ő ajánlott be, ahol a szerkesztőm, Mészáros Sándor szintén kitűnő érzékkel formáltatta velem a szöveget.
Takács Zsuzsával szintén egy olvasmányélmény kapcsán ismerkedtem meg. A cégünk minden karácsonykor ajándékot ad az ügyfeleknek, és épp akkor jelent meg a fantasztikus A Vak Remény – így arra gondoltam, rendhagyó módon, az ajándék legyen idén a könyv. A kiadóján keresztül megkerestem a szerzőt, dedikált is minden egyes könyvbe, és az ügyfelek nagyon boldogok voltak. Azóta is kapcsolatban állunk, levelezünk. De érdekességképpen elmondom, hogy amikor a Közgázra kerültem, és spanyolul szerettem volna tanulni – Federico García Lorca versei miatt –, egy barátom a spanyol nyelvi tanszékről beszerzett nekem pár gépiratos papíron néhány Lorca-verset. Ma is megvannak. Csak később tudtam meg, hogy abban az időben Takács Zsuzsa a spanyol tanszéken dolgozott – én pedig a képzeletemben ezt úgy raktam össze: tőle magától kaptam a verseket.
Lehet, hogy én is a képzeletem rabja vagyok, de az egyik novellája az Ady címet viseli – ebben esik szó a főszereplő János irodalmi ambícióinak megalapozásáról –, és létezik egy először 1944-ben kiadott, Ifjú szívekben élek című Ady-válogatáskötet, amit egy bizonyos Nagy Gerzson szerkesztett. Mégiscsak van valami, netán családi köze az irodalomhoz? Vagy ismerte a kiadványt és mindez csupán játék?
Teljes véletlenről van szó. Az én felmenőim vidéki félértelmiségiek voltak, a nagyszüleim még földművesek. A szerzői nevem felvett név, Gerzson napján születtem.
A szorosra font novellafüzér, egyik legfontosabb, meghatározó eleme a ’80-as évek végi, ’90-es évek eleji vidéki város kollégiumában zajló élet. Mennyire táplálkozik személyes tapasztalatból, és hogyan tudná ezúttal nem az irodalom nyelvén közvetíteni olyasvalakinek egy középiskolai kollégiumi élet jellemzőit, aki soha nem lakott ilyenben?
Fontos hangsúlyozni, hogy a könyv fikció. A benne szereplők és az események nem valósak, de nyilván van, igencsak eltávolítva, a karaktereknek és a történéseknek valós alapjuk – azokból az élményekből leszűrve, amiket én annak idején megéltem. A kollégiumi élet… az aktuális helyzetre reagálva olyan volt, mint valami vesztegzár: összezárva 60 fiú és 120 lány egy épületbe. Volt egy különleges dinamikája az egésznek – és tomboltak a hormonok. A könyvben persze túlzásokkal élek ezzel kapcsolatban is, de a mindennapjaink nagyon intenzívek voltak.
Bár egy fiú szemszögéből nézve a nemi arányok előnyösnek tűnnek, az emeletes, nyolcágyas szobákban élni nem egy leányálom. Hogy bírta a zsúfoltságot?
Akkor ez nem tűnt kihívásnak. Korábban egy másik kollégiumban is megfordultam, ott egy hatalmas hodályon osztoztunk nyolcvanan, a hálókörlet csupán egy spanyolfalszerűséggel volt elválasztva a tanulásra kijelölt helyiségrésztől. Egy hétig bírtam mindössze – ahhoz képest az új kollégium nagyon kulturált volt.
Mennyire erős nosztalgiával tekint vissza az ifjúságának eme időszakára?
Nem kevéssel, az biztos. Ezért is kellett hozzá ennyi időnek eltelnie, hogy írni tudjak róla – sok mindennek le kellett ülepednie, végig kellett gondolnom, mik voltak az akkori relációk, ezek hogyan adódtak össze…
A korszakjelző utalások mellett a nyelvhasználata is ezt a közeget idézi.
Ez egy olyan beszédmód, amiben egykor otthonos voltam, s ebbe persze beletartozik a trágárság is. Másfelől nyelvi szempontból, a megfogalmazásmód, a tömörség tekintetében iskolát jelentettek a ma is csúcsnak tartott Camus vagy Salinger, Ottlik és Mészöly regényei. Salinger Zabhegyezője és Ottlik Iskola a határonja a kamasszá és felnőtté válás regényműfaja miatt is kiemelendő. A kortársak közül viszont Garaczi László, Kukorelly Endre, Németh Gábor prózája, stílusa meghatározó a számomra.
Az irodalmi ősök után térjünk rá a kötet másik központi elemére, az apa és a fiú kapcsolatának alakulására. Egyszerre van benne idegenség, furaság, mégis eltéphetetlen kötelék fűzi össze őket. Mi a bonyolultság oka?
Azt hiszem, ez egy teljesen átlagos apa-fiú kapcsolat. Egyfelől ott a vidéki, félértelmiségi apa, aki benn ragadt, elakadt egy olyan társadalmi-politikai-gazdasági közegben, amiből nem akart, nem tudott vagy félt kitörni. A történelmi helyzet, a társadalmi környezet megváltozásakor viszont mindent megtesz azért, hogy a gyerekét kiemelje belőle, hogy feljebb-előrébb juttassa. Másfelől, a fiú oldaláról ott a klasszikus lázadás a szülővel szemben. A gyerek egyrészt megpróbál megfelelni az apai elvárásoknak, kívánalmaknak, például az egykor csajozógép apa biztatásainak, aki ezt az önképét folyamatosan fenntartja, de rá kell jönnie, hogy ez nem megy neki, nem az az alkat – és mindez frusztrációt szül benne. Másrészt, a kollégiumba költözéssel kikerül az apa fennhatósága, hatalma alól, elszakad tőle, mindenben lázad ellene – hogy aztán a kamaszkor elmúltával mégis valahogy visszataláljanak egymáshoz. Mindennek azonban ára van – erre utal a kötet Tandori-mottója is: „És mi röppen minden korábbi évből? / Kihez mi jut a kéretlen cserékből?” Az apa nem kímélve magát, tulajdonképpen a saját testét adja, hogy ez így megtörténhessen. Feláldozza magát.
A másik szülő, az anya figurája miért ennyire mellékes a történetben?
Szándékosan nem bontottam ki az ő alakját, ez, mondjuk, talán a következő regény témája lehet. Tudatosan árnyékban tartottam – különben átláthatatlan lett volna a szöveg szerkezete –, csak annyit mutattam belőle, amennyi fontos az apa-fiú kapcsolat szempontjából.
Ugyanakkor van itt egy másik „apafigura” is a novellaciklusban, becenevén Columbo, a kollégiumi nevelőtanár, aki eredményesen tart fenn egy általa kialakított besúgóhálózatot. Az apa és a nevelőtanár többször találkozik, és mintha képletes egymásra íródnának…
Valóban az volt a cél, hogy ez a két ember közelítsen egymáshoz. Columbo nagyon fontos figura a főhős életében, valamilyen szinten át is veszi az apa szerepét a kollégiumban. Azonban nem egyértelműen negatív figura, minden gazsága ellenére sem – aki ekkora hatalmat birtokol, azzal elszalad a ló, kilép a szerepéből, átlépi a határokat. A hatalom természetét akartam bemutatni ezzel. Szükségszerűen: ahogy ő is mondja, így működik a világ, vannak haszonélvezők és áldozatok, ez a működés feltétele egy kollégiumban – és az élet egyéb területein is. A mi dolgunk, hogy ne törődjünk bele, lázadjunk ez ellen.
Számomra a legmeglepőbb szövegtörténés a fiú képzeletében újra és újra beúszó szinte disztópikus hadiállapot képei, melyek egy szintre helyeződnek a leírt valósággal, párhuzamos univerzumként – ezek a ’90-es évtizedforduló, rendszerváltás képei és/vagy kivetülései a fejlődő kamaszfiú lélekállapotának?
Mindkettő egyszerre. Amikor a főszereplő fiú bemegy a sztrókot kapott apjához a kórházba, olyan látvány tárul elé, amit nem tud ép ésszel felfogni és kezelni: hogy lehet, hogy az apa, ez az elpusztíthatatlannak hitt, elsöprő erejű bálvány ide került, így lerobbant – és akkor az értetlensége levezetéseként kiszabadul belőle valamiféle kontrollálatlan indulat: ha ez, akkor bármi megtörténhet, a világ is összeomolhat, induljanak el akkor a hegyről a forradalmi fegyveres alakulatok, rombolják szét a meglévő rendet.
