Mennyivel nőtt az elmúlt héten a Tanárblog látogatottsága?
Megsokszorozódott. Sok kérdést kapunk, én úgy látom, mindenki izgatott és szeretné ezt a dolgot jól csinálni.
Egyelőre a szülői és pedagógusi beszámolók alapján nagyon vegyes a kép. Van, ahol viszonylag könnyen megy a digitális átállás, máshol nagy a tanácstalanság.
Valóban van mindenre példa. Az AKG már öt éve digitális iskolaként működik, nekünk olyan rettenetesen nagy kihívást ez abból a szempontból nem jelent, hogy a gyerekeinknek vannak eszközeik, amikre lehet építeni, a tanáraink pedig már jó ideje használják ezeket a technológiákat. De vannak olyan iskolák, ahol ez egy nagy ugrást kíván. Ami a dologban a legérdekesebb, hogy miközben a közoktatásban már 10 éve nincs helye a kreativitásnak, folyamatosan szorítva vannak a tanárok, hogy nehogy önállóan gondolkodjanak vagy csináljanak bármit, az oktatási kormányzat most behajította a gyeplőt a lovak közé és azt mondta: csináljatok, amit akartok, nekem most van fontosabb dolgom. Ennek köszönhetően nagyon sok tantestület elkezdett kreatív értelmiségi alkotói közösségként viselkedni, amire jó ideje nem volt lehetőségük. Elkezdtek úgy dolgozni, hogy a saját és a gyerekek szükségleteire és lehetőségeire adjanak válaszokat, amire szintén kevés példa volt a magyar közoktatásban az elmúlt évtizedben.
Most az oktatási rendszer teljesít jól vagy a pedagógusok a rendszer ellenére?
Négy éve létezik egy kormányhatározat digitális oktatási stratégia néven, ami ha bármikor megvalósulna, csodálatos lenne, mert nagyon szép elveket ír le. Ennek értelmében már minden iskolában 3D-nyomtatófarmoknak kellene működnie a hipersebességű wifin, de szinte semmit nem valósítottak meg belőle eddig. Vagyis a tervek szintjén remekül teljesít a magyar oktatási rendszer. De amikor a NAT-ban a digitális kompetenciákról van szó, a legprimitívebb dolgok fogalmazódnak meg.
A NAT-tal kapcsolatban Hajnal Gabriella miniszteri biztos azt mondta, azért nem lehet korszerűbb, mert a pedagógusok nincsenek felkészülve a változásra.
Ez egy hülyeség. A magyar közoktatás kapcsán rengeteget lehet beszélni a rossz dolgokról, de közben én mindegyik mellé tudnék tenni egy történetet, ahol tanárok és tantestületek fantasztikus dolgokat csinálnak, a turai kisegítő osztálytól a magyarmecskei tanodáig. Ez mellébeszélés.
A jelenlegi – vagy akár az új – NAT alkalmas a digitális oktatásra, vagy most esetleg alkalom van az ettől való elszakadásra?
Alkalmas, mivel a tanterv kimeneteli követelményeket ír elő, és az már rajtam múlik, hogy azt hogyan tanítom meg. Olyan izgalmak persze vannak, hogy hogyan lehet testnevelésórát tartani a távolból. Az én kollégáim például azt kérték a diákoktól, hogy készítsenek egyéni edzéstervet és maguk vezessék, hogy mikor mit sportolnak. Az Alkotóház nevű tantárggyal – ahol kifejezetten kézzel készítenek dolgokat a gyerekek – még nekünk is van problémánk, lehet, hogy az egy ideig nem lesz. Kémiából sajnos nem fognak kísérletezni a diákok, webkamerán nézik, ahogy én megcsinálom a kísérleteket. Ennek ellenére összességében nem gondolom, hogy a tanításnak bármely része most teljesen megvalósíthatatlan.
Sok vidéki kis iskolában viszont a technikai feltételek sem adottak, és a gyerekek digitális kompetenciái is nagyon különbözőek lehetnek. Tovább növekedhet a leszakadók hátránya?
Egyfelől igen, másrészt ennél árnyaltabb a kép. Ismerek kis falvakban szuper jó iskolákat, amik példás munkát végeznek. A képlet nem olyan egyszerű, hogy Budapesten és a nagyvárosokban jó iskolák vannak, a kisebb településeken meg rosszak. Nagyon sok múlik a tanári közösségeken. Mi dolgozunk az Ormánságban és például Ózd környékén is, és azt tapasztaljuk, hogy nagyon kevés olyan hely van Magyarországon, ahol ne lenne a családoknak internetelérése. Érdekes módon most az internet olyan, mint egykor a tévé volt, okostelefon akkor is van, ha más dolgokban hiányt szenvednek. Ezzel pedig már sok dolog megoldható. De valóban, sokkal nehezebb lesz azoknak, akik a körülmények miatt lemaradnak erről a változásról, és egyes iskolák, területek jobban leszakadhatnak.
Hogy viselik a bezártságot a kamaszok, akiknek külön megpróbáltatás lehet a négy fal között ragadni a szüleikkel?
Rettenetesen rosszul. Volt olyan, akivel veszekednem kellett, hogy értse meg, ez most nem azt jelenti, hogy összeülnek hárman-négyen együtt tanulni, és nem lehet délután sem találkozni. Az igazán nagy kérdés az lesz, hogy hogyan fog ez működni három-négy hét múlva. Most még van a dolognak újdonságértéke, de ez hamar elmúlhat, hosszú távon nehéz lesz fenntartani az érdeklődést. Szükség lesz minden kreativitásra, hogy ki tudjuk rántani a gyerekeket az unalomból, mert ne legyen kétségünk: otthon ülni és egyedül dolgozni a feladatokon iszonytatóan unalmas egy idő után.
A tanárokra az elmúlt egy hétben hatalmas mennyiségű információ és felajánlás szakadt a különböző fórumokon. Hogy lehet segíteni nekik, hogy kiválaszthassák a számukra legmegfelelőbbet?
Először is illene felismerni, hogy ezt az átállást elsősorban nem a technika felől kellene megközelíteni, hanem abból az irányból, hogy a módszertan miben más, miben változik az online térben. És ezekhez mérten lehet kiválasztani az eszközöket. Rengeteg olyan platform van, ami használható, most minden ezekkel van tele. De arról alig beszél valaki, hogy hogyan is kellene használni őket. Mindemellett rettenetesen nagy szükség lenne a kölcsönös bizalomra a tanárok, diákok és a szülők között. Mert ebben az is benne van, hogy bénázni fogunk, lesz olyan, ami nem fog működni, de a végén mégiscsak szeretnénk együtt valami jót csinálni.
Mik a legfontosabb módszertani kérdések?
Nincs egyetlen csodarecept. Ebből a szempontból furcsa, hogy ennyire magára hagyta a tanárokat az oktatási kormányzat, más szempontból viszont azt tette, amit tennie kell, mert egyedi helyzetek vannak. Még az sem mindegy, hogy az adott tanárnak milyen a kapcsolata az osztállyal. Ők mennyire tudnak egymással együtt dolgozni, nevelték-e erre őket korábban, vagy azt is most kell elkezdeni? Ezek nem egyszerűen megválaszolható kérdések, rettenetesen sok változat van. A mi iskolánk úgy döntött, hogy amennyire lehet, benne tartjuk a diákokat a megszokott keretekben. Ez azt jelenti, hogy az óráik akkor vannak, amikor egyébként is lenni szoktak, a tanár online jelenléte mellett. Azt szeretnénk, hogy a napirendjük ne változzon drasztikusan. De ahol ez nem kivitelezhető, mérlegelni kell, hogy mire van lehetőség, és ahhoz kell megtalálni a megfelelő módszereket, majd az eszközöket. Az is biztos, hogy teljesen más kell alsóban, mint gimnáziumban. Az is nagy kérdés, hogy hogyan motiváljuk a gyerekeket. Az érettségire készülőket olyan nagyon nem kell győzködni, hogy tanulni kell. (Bár jelenleg abban sem lehetünk biztosak, hogy lesz érettségi.) Középiskolás tanárként jóval kevésbé kell a szülőkkel együttműködnöm, de egy harmadikos kis kölyköt nyilván sokkal nehezebb rávenni, hogy üljön le tanulni. Esetükben sokkal szorosabb kapcsolatra van szükség a szülőkkel is. Az egyik fő izgalom pedig az a legtöbbek számára, hogy hogyan lehet átdolgozni a számonkérést.
Lehet, hogy mindennek hatására teljesen megváltoznak az évtizedes berögződések a számonkéréssel kapcsolatban?
Igen, kreatív kérdéseket kell feltenni, amihez nem lehet puskázni, és az is biztos, hogy több esszét fognak írni a gyerekek, többet fognak szóban felelni, kevesebb lesz a hagyományos teszt. Nagyon jó lett volna, hogy ha ez, ami most történik a magyar közoktatásban, megtörtént volna anélkül is, hogy embereknek kell meghalnia.
Elhozhatja mindez a régen áhított változást az iskolákba, kisülhet, hogy mégiscsak mindenki akkor jár a legjobban, ha a pedagógusok visszakapják az autonómiájukat?
Erre egy ember tudna válaszolni, és őt Orbán Viktornak hívják. Az utóbbi évek tanulsága szerint ebben az országban az lesz, amit ő gondol.
