Az eltűnt idő nyomában: a regény főhőse, Z., az idős író felkeresi múltjának élményteli helyszíneit. Pontosabban: a néhai társával, Lillel közös életük meghatározó tereit. Athén, Párizs, Bécs követi egymást Z. útitervében, a házaspár – bocsássuk előre – hangsúlyozottan a magas kultúra jegyében alakította stratégiai programjait. Az utazás tehát egyfelől érzelmes-intellektuális tisztelgés a társ emléke előtt, másfelől leltárkészítés is: mit is gyűjtöttünk be élményekben, tapasztalatokban életutunk során. Törvényszerűen eljön ugyanis az a periódus, amikor már „nincs előre… csak mindig vissza”.
Összhangban a föntebbiekkel a regény egyik általános témája az Idő ambivalens természete: az utazások révén felidézett múlt visszahozza, jelenvalóvá avatja a régmúlt élményeit, sőt olyan vonásaikat tárja fel, melyek egykoron rejtve maradtak. A tárgyi környezet pedig egyrészt a folytonosság megnyugtató érzését erősíti: még mindig megvan az egykori szálloda, be lehet térni a régi kávézóba. Másrészt persze, szinte minden megváltozott, s ez a látványos megszakítottság le is zárja, végképp múlttá teszi a tegnapi eseményeket.
A műben a múlt azonban nemcsak személyes sorsként jelenik meg, hanem történelemként is, a kettő szükségképp át- meg átszövi egymást, hajdani kataklizmák mai szorongások forrásai. Lil például összerezzen, majdnem rosszul lesz, amikor valamelyik presszóban a szomszéd asztalnál egy öreg nyilas mesélni kezd a társainak háborús tetteiről.
A holokauszt borzalmai a regény több kulcsszereplőjének életében okoztak maradandó mentális sérüléseket. Z. egyik újdonsült ismerőse, a Schönberg-kutató esztéta azzal az elméleti problémával viaskodik, hogy miképp lehet elmondani a végül is elmondhatatlant. S mint kiderül, a professzor életében ennek a látszólag merőben teoretikus kérdésnek ijesztően személyes alapja van: kisgyerekként csak a csodával határos módon élt túl egy náci tömeggyilkosságot, miközben szüleit a szeme láttára lőtték agyon. A szörnyű trauma évtizedeken keresztül elmondhatatlanná tette az infernális történetet.
A műben elég stilizáltan ábrázolt jelen baljós világot tár elénk: eszementen pusztító terrorizmus, nyomorúságos menekülttáborok, tüntetések, rohamrendőrök, újra masírozó fekete ruhás neonácik. Az emberek, persze, nem tanulnak történelmükből, megváltást pedig a magas művészet sem kínál. De legalább valamilyen vigaszt, öntudatot, méltóságot ad. Z. utazása ezért egyben az európai klasszikus kultúrában is zajlik: Szophoklész, Shakespeare, Beckett, Bosch, Pieter Brueghel, Schönberg műve és szelleme szegezhető szembe a romlás, az új barbárság erőivel. Meg a szolidaritás gesztusa: a cím, Amit a szél susog, Bob Dylan legendás dalát a Blowin’ in the Wind-et idézi, mely épp arra figyelmeztet, hogy a kiszolgáltatottak szenvedései iránt nem maradhatunk közönyösek.
Időutazása végeztével Z. visszatér a hétköznapjaihoz: leül asztalához, s írni kezdi éppen ezt a regényt. Mert végül is „nincs más lehetőség… csak… (…) dolgozni… dolgozni”.
Sándor Iván: Amit a szél susog
Magvető, 2020.
