Miért nem vett részt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia a Térey-ösztöndíjra való jelölésben?
Nem kívántuk olyan ügyhöz adni a nevünket, amellyel nem értünk egyet. Hadd tegyem hozzá, hogy a Térey-ösztöndíj csak része egy eseménysornak, amely rendszerszerűen 2010 óta tart, de már jóval korábbi jelekből lehetett tudni, mi lesz itt. Gyors ütemben súlyos és kisebb botrányok követik egymást kiszámíthatatlan sorrendben. A jogrendszer elleni támadás, az alaptörvény, az egyetemek önállóságának megszüntetése, a műemlékvédelem felszámolása, a stadionépítés, egy népszavazási kezdeményezés benyújtásának fizikai megakadályozása, a tankötelezettség életkorának leszállítása, a Nemzeti Bank elnökének piros pöttye, a közszolgálati média pártcélú kisajátítása, egyetemi hallgató államtitkári kinevezése, a tízparancsolat mint népegészségügyi program, a vak komondor, a gyöngyöspatai kárpótlás, a kormányzati szereplők utazásai, történelemhamisítás és emlékműállítások, a kórházi adományágyak, a NAT, a CEU, az MTA, az egyre kevésbé kódolt antiszemita, rasszista hecckampányok, a menekültkérdés kezelése, adófizetői és uniós pénzek magántőkébe csatornázása, miniszterfeleség pózolása óriásplakátokon, Wass Albert szobra a Radnóti Miklós Művelődési Ház előtt, hogy csak néhányat említsek. Kaotikus kavargással az élet minden területét befonják.
Érdemes ellenállni, felszólalni?
Minderről törvények, intézkedések, nyilatkozatok születnek, válaszul pedig a józan ész jegyében tiltakozók kisebb-nagyobb értelmezői közösségeket alakítanak, és megpróbálnak értelmet tulajdonítani a nyers provokációknak. Megható az elkötelezettség, amellyel kiváló elmék felsorakoztatják szakmai és erkölcsi ellenérveiket, mintha valóban vitáról lenne szó, csiszolgatják a nyilvános levelek szövegét, miközben tudniuk kell, hogy a címzettek nemhogy figyelembe venni, elolvasni sem fogják. Legfeljebb az aláírók nevét iktatják a megfelelő aktákba. Mire azonban minden megszólaló elmondja, mennyire megdöbbentő, hogy – a Térey-ösztöndíjnál maradva – az alapítók nem tudják, mi a különbség a díj és az ösztöndíj között, hogy miért hiba egy pár hónapja elhunyt szerzőről bármit is elnevezni, hogy valóban az-e a legsürgetőbb feladat, hogy egy kuratórium által esetlegesen kijelölt csoport adófizetői pénzből pár évig az írásból élhessen, már legalább három újabb ügy miatt kell tiltakozni. A kapkodva összetákolt projekteknek éppen ez az előnyük: napok alatt túl lehet lépni rajtuk. Aztán vagy összedőlnek, vagy nem, ez már nem érdekel senkit. Legfeljebb marad egy-két kiásott gödör, megroggyant betonkolosszus.
Demeter Szilárd az ötéves kultúrstratégiai költségvetésre hivatkozott a túl gyors tempó említésekor.
Az ötéves terv, ha jól sejtem, nem természeti törvény, valakik azt is kitalálták. Előkészítésre, vitára, mérlegelésre nincs szükség, a lényeg, hogy minden folyamatos mozgásban legyen. Az „itt a piros, hol piros?” utcai szélhámosainak is követhetetlen gyorsasággal jár a kezük.
Közösségi oldalakon egyre többször jelenik meg a kollaboráció vádja. Független színházakkal szemben, amelyek az új kulturális törvény ellenére együttműködnek az állammal, írókkal szemben, akik elfogadták a Térey-ösztöndíjat.
Nem facebookozom, de hallottam a minősíthetetlen hangvételről. Ez is a zavarkeltés stratégiájának sikerét mutatja. Azt mondani, hogy aki elfogadja a pénzt, az eladja magát a hatalomnak, ugyanaz a gondolkodási séma, mint a szélsőjobb hazaárulózása. Az agressziót riasztóan könnyű felszítani olyanokban is, akik elvileg elítélik. Azoktól a köröktől, ahol ilyesmi egyáltalán szóba kerül, a kritikai gondolkodást várná el az ember. A közbeszédet úgyis áthatotta az erőszak, a másik álláspontjának mérlegelése helyett statáriális ítélkezés lépett életbe. Vigyázni kell ezzel. Épp elég bully van a kormányzó pártban, egész politikájukat a bullying jellemzi. Angol szó, nincs magyar megfelelője. De magyar bullyk ettől még vannak. Erőszakoskodót jelent. Az iskolából emlékszünk az erősfiúkra, akik hátracsavarják a kisebbek kezét, rájuk ijesztenek, hogy megütik őket, aztán röhögnek, hogy megijedtek. Aztán nem ijesztegetnek, csak ütnek. A felnőttváltozat is megrekedt ezen a szinten, csak az ütés ereje nagyobb. 1989 után azt vártuk, hogy élhető országgá válunk, szakmai döntéseket nem politikai párthűségük miatt kinevezett komisszárok, hanem hozzáértő emberek hoznak. Nem így történt, bully-ország lettünk. A sportkultusz is az erőszakkultusz egyik válfaja.
A sport nemzeti identitásképző szerepe nem elhanyagolható.
Lehetséges, de előbb meg kellene határozni, mi az, hogy nemzet és identitás. De nincs konszenzusos jelentésük. A nemzet olyan üres fogalom, amelyet bárki tetszése szerint sajátít ki, és tölt meg manipulatív tartalommal. De ha feltételezzük is, hogy nem egy misztikus biológiai erő által összetartott etnikai közösséget jelent, hanem valami szociálpszichológiailag és történelmileg is meghatározható dolgot, ugyan miért lenne „nemzeti” dicsőség egy sportgyőzelem? Valóban rasszista rigmusok skandálásának, metrókocsik rongálásának, szubidentitások színeiért kiprovokált verekedéseknek kell összetartani ezt az önmagával azonosulni vágyó közösséget? És akkor még egy szót sem szóltunk a korrupcióról vagy az élsportolók testének egészségkárosító kizsákmányolásáról, amelynek nem felnőtt emberként, nem saját akaratukból vetik alá magukat.
2016-ban a futball Európa Bajnokság idején együtt ünnepelte a város az osztrákok elleni győzelmet. A nagykörúti villamosforgalmat is meg kellett állítani az örömittas tömeg miatt. Akkor és ott volt közösségi érzés.
Épp ezt mondom. Ha az összetartozás érzéséhez arra a projekcióra van szükség, hogy magyar állampolgárságú sportolók legyőzzenek más állampolgárságú sportolókat, és az efölötti elégedettség adekvát kifejezése az, hogy villamosmegállók tetején félmeztelenül ugrálunk, akkor valami nincs rendben. Bertolt Brecht sokat idézett mondatát, hogy szerencsétlen az az ország, amelynek hősökre van szüksége, úgy módosítanám, hogy szánalmas az az ország, amelynek sportsikerekre van szüksége.
Visszatérve a hatalommal való együttműködésre, a gondolkodó emberek megosztása lehet a cél?
Lehet, hogy a megosztás csak melléktermék, de jó szolgálatot tesz. Amennyire meg tudom ítélni, a politika – nemcsak Magyarországon, de nem is mindenütt – jelenleg egyetlen dologról szól, magáról a hatalomról. A kor politikusai addig olvasták az önmaga létrejöttéről szóló metafikció szebbnél szebb példáit Laurence Sterne-től Robert Musilon át Kertész Imréig és tovább, hogy maguk is kedvet kaptak metapolitikát csinálni. A kisebb-nagyobb Übü királyok metaperformansza, amely látszólag maga a téboly, valójában kérlelhetetlenül a hatalomról szól. Amelynek kizárólagos célja a pénzszerzés. Szokatlan, de nincs ideológiájuk. Ezért van kudarcra ítélve minden olyan értelmezés, amely bármiféle koherens gondolatrendszert lát bele a kormányzat megszólalásaiba. Vannak fedőeszmék, de ha a hatalommegtartás úgy kívánja, bármikor az ellenkezőjére változhat. Pillanatnyilag az etnikai nacionalizmus fundamentalista vallása hódít. Olyan mondatokkal terjed, mint például az, hogy a koronavírus-járványról a kormány tájékoztatja a magyar embereket. Az itt élő nemzetiségeket és külföldi állampolgárokat tehát nem? Januárban diadalittasan közölte egy miniszter, hogy újévi beszédében az ukrán államfő magyar nyelven is köszöntötte Ukrajna lakosságát. A magyar köztársasági elnök hány nyelven köszöntötte Magyarország lakosságát? Megszólalt lovári, beás cigány nyelveken, hogy csak a legnagyobb nemzeti kisebbséget említsem? Ha jól tudom, az önálló Magyarország államfője 1919 óta soha nem szólalt meg semmilyen nemzetiség nyelvén. Sajnálhatjuk. Ez fejezné ki azt a hőn áhított erős „nemzeti identitás”-t, amelyet én persze akkor sem neveznék így. Csak normális országnak.
