A hazát mondták, de világos volt, hogy igazából a házaspárra gondoltak. A hazát igazából csak rajtuk keresztül lehetett és kellett szeretni. Az a Románia a Géniusz Romániája volt és kémikus feleségéé. Ők Romániára gondoltak, én meg csak Erdélyre. Ők azt akarták, hogy imádjam a Hazát, de igazából feltétel nélküli hűséget vártak el, bólogatást és engedelmességet, mert semmitől nem retteg jobban a diktatúra, mint azt, ahová nem tud beférkőzni. Ahol nem az ő paranoid logikája érvényesül. A kis autonómiákat, apró ellenszegüléseket, mert ebből születnek a nagy felfordulások, a mindent elsöprők.
Úgy nőttem fel, hogy fullba nyomták körülöttem a hazafiasságot. Annak minden külsőségével együtt. Ha egy kicsit is használt volna, mi lettünk volna Románia első számú rajongói, bennszülött janicsárjai. De nem használt. Szerettem a szülőföldemet, és szinte biztosra vettem, hogy ha van hazám, akkor azt Magyarországon, valahol Budapesten, vagy annak környékén kell keresni. Minél jobb románt akartak belőlem faragni, annál makacsabb magyar lettem. Persze ezt sem úgy, ahogy ma elképzelik, hogy díszmagyarban ültem volna a tévé előtt augusztus huszadikán, hanem a lehető legtermészetesebben: magyarul olvastam, magyarul gondolkodtam. Miért kellene ennél több? Az erőszakos hazafiasság, a Megéneklünk, Románia! rettentő sutasága és bornírtsága a mi családunkban olyan volt, mint egy speciális kabaré: csak nevetni lehetett rajta.
Azért jut mindez az eszembe most, mert nemsokára Dusit is hazafiságra kell nevelni, legalábbis ez az új NAT egyik kulcsszava, ez a titkos rugó, ami mozgatja, és úgy tűnik, hogy ezt komolyan is gondolják. Ő eddig még nem nagyon találkozott a fogalommal, bár egy éve úgy jött haza az óvodából, hogy a Nemzeti dal első versszakát fújta. Nem mondom, nincs annál aranyosabb dolog a világon, amikor egy alig ötéves selypítve, kicsit még küszködve a szavakkal, előadja azt, hogy: „Rabok legyünk, vagy szabadok?”. Vagyis inkább így: „Jabok legyünk, vagy sabadok?” Engem is levett a lábamról, de aztán másnapra elszégyelltem magam. Miért is lenne aranyos egy kisgyermek, aki a maga számára teljesen vagy félig érthetetlen szavakat ismétel, mert az a felnőttek szerint olyan cuki? Egész biztos, hogy semmit sem ért a vers „üzenetéből”, a hazafiságból, amit elvileg megtestesít, csak mondja aprócska gnómként, vásári szereplőként, felhúzott játékbabaként, mert rákényszerítettük. Holott ő még Haragosinál és a kiboruló kocsinál tartana, és nem is akar hónapok alatt éveket öregedni, pláne nem a mi kedvünkért.
Jelenleg Spanyolországban élünk, de egy kicsit sem gondolunk másként a szülőföldünkre. Nem lett sem rosszabb, sem kedvesebb a szívünknek. Ott van, mert ott kell lennie, ahogy egy rendes szülőnek. Madridból sem tudok mit kezdeni a hazafiság, magyarság egy-egy velős, szigorú meghatározásával. A méricskéléssel, alkudozással, magabiztos kijelentő mondatokkal. Magyar az, akinek fáj Trianon. Vagy aki zokog, ha Mohács alá ér. És ha nekem csak sajog? És ha vannak olyan napok, hetek, sőt – horribile dictu! – hónapok, amikor eszembe se jut? Vajon efféléket kellene mondanom Dusinak? Akinek a szülőföld leginkább még kimerül a margarétás játszótérnél, a kis szobájánál meg a Park vendéglőnél, ahol menüzni szoktunk hétköznap. Eszünkbe se jut méricskélni, nem gondoljuk, hogy a magyar nyelv a legkifejezőbb az egész világon, hogy mi már az ősrobbanáskor is a Kárpát-medencében voltunk és azt sem kezdjük bizonygatni a tapas előtt, hogy a magyar konyha párját ritkítja. Van bennünk büszkeség, de ettől még gyönyörű a spanyol nyelv és isteni az ázsiai kaja.
Valahogy a sokszínűség nekem most a haza. Pláne azért is, mert jelenleg otthon mániákusan próbálják egyszínűre festeni, és Dusán szempontjából fontosabbnak tartanám nyitva hagyni az örök kíváncsiság kapuját, mint teletömni a fejét egyirányú mondatokkal. Nekünk most az a haza, hogy nevetve hallgatjuk, amint a buszon vagy a szomszéd asztalnál azt találgatják, milyen nyelven beszélünk. Majd megegyeznek abban, hogy tutira svéd. Vagy török. Aztán a megfejtés után boldogan bizonygatják, hogy mennyire tetszett nekik Budapest. Még Bécsnél is jobban.
Dusinak most a Végtelen történetet olvassa fel a nejem (néha én is), és otthonosabban érezzük magunkat Fantáziában Barnabással, mintha a Hét krajcárban keresnénk a garasokat. Majd eljön annak is az ideje. Tudjuk ezt, és ez a tudás is a haza. Hogy majd sorra kerül. Lehet, hogy lesz előtte két Harry Potter és egy Csillagok háborúja, de ott lesz. József Attila is, Kertész is, meg Esterházy poénjai. És igen, belekóstolunk majd Nyírőbe és Herczegbe, mert azok is mi vagyunk, legfeljebb nem leszünk rajongók. De nem is lesz kötelező. Mert nincs értelme fejjel menni a falnak, ha ki is lehet kerülni. Vajon hazafi lesz így Dusi? Vagy inkább lesz az vérző fejjel, minden könyvet utálva, gyomorgörccsel magolva a felhagyott strófákat? Én azt szeretném, ha magától lenne az, jó kedvvel, bőséggel, és nem a furmányosan agresszív, szűk NAT-tól. Mert magyarnak lenni természetes állapot. Magától értetődő. Nem diktátum, hanem egy férőhely a világban.
