Nincs talányosabb dolog az időnél. Nincs, hiszen nem létezik, mégis mindenütt jelen van. Nincs eleje és nincs vége, mégis osztható, darabolható. Lehet végtelen, és lehet kurta. Nincs súlya, mégis mérhető. Nincs illata, nincs szaga, mégis érzékelhető. Nincs teste, mégis tapintható, lába sincs, mégis eljő, sőt elrohan. Szárnya sincs, mégis elszáll. Keze sincs, de őröl. Szája sincs, de vannak fogai, vasból. Az időt meg lehet előzni, ki lehet használni, le lehet késni, el lehet szalasztani. Mi mindent tesz, tehet az idő: eljön, jelen van, elmúlik, ránk nehezedik, fojtogat, megrémít, nyomaszt, kikezd. Az idő lehet barát és lehet ellenség. Annyi bizonyos, idő nélkül nincs ember. Ember nélkül nincs idő. Az idő az ember maga.
Akik az idő felett állnak
Lehet-e időtlen az ember? Legyőzheti-e az időt bárki? Igenis, meg nem is. Az idő felett a közös emlékezet áll. Akinek sikerül bekerülnie oda, az felülemelkedett az időn, mindaddig, ameddig létezik a közös emlékezet. A család a közös emlékezet legkisebb egysége, amelyben megmaradhat az ősök emlékezete. Egyik nemzedékről átszállhat a következőre. Míg ez a kiváltság a múltban jellemzően az arisztokrácia előjoga volt, napjainkra közös kinccsé válhat mindenki élete fényképek, filmek, levelek, naplók, legendák, internetes bejegyzések formájában. Átlépheti a közös emlékezet családi körét, aki életével megszolgálta azt. Megszolgálta, mert létrehozott, megalkotott, föltalált, meglelt valamit, amely maradandó. Valamit, amelyről sok-sok idő eltelte után is reá gondolnak. Természetesen kell a szerencse is ahhoz, hogy legyőzze az időt valaki. Ez a szerencse kézzel fogható jelzés az idő forgatagában, amely összekapcsolja az alkotót az alkotással. Hány, de hány isteni szikra eredetéről nincs tudomásunk!
Van egy másik ága is az örök emlékezetnek. Ide tartoznak mindazok, akik szörnyű tetteikkel lépték át az elmúlás kapuját. Ők szolgálnának örök tanulságul az utókornak, miképpen kerüljék el, ami egyszer már gyászba borította az akkor élőket. Az is kiérdemli az örökkévalóságot, aki emlékeztet és irányt mutat: mi történt, miért, s mi a teendő a végzet megismétlődésének elkerülésére.
A művészet hatalma
Az emberiségnek létezik egy csoportja, amelynek tagjai arra születtek, hogy befolyásolják más emberek életét. Különleges képességgel bírnak, amelynek birtokában érzékszerveik eltérően működnek, mint az átlagembereké. Értik amit látnak, hallanak, szagolnak, tapintanak, s képesek átalakítani, megformálni, visszaadni, ami megfogalmazódik lelkükben. A testet öltött gondolat hatással van azokra, akik érzékelik azt. A művészek képesek irányt szabni, terelgetni másokat. Nem véletlen, hogy az önmaga érdekeit szolgáló hatalom mindent megtesz a művészek lekenyerezéséért. A szabad művészet veszélyes az ilyen hatalomra. A szabad művészet tükröt mutat a hatalom gyakorlásáról, a hatalmat gyakorlókról. A szabad művészet, a szabad művész figyelmeztet, ha baj van.
A hatalom, ha van mit takargatnia, nem szereti a szabad művészetet, ezért megteremti a saját arculatát, s hozzárendeli a kellékeket. A diktatúra a külsőségek álarcába takarózik. Parádék, bálok, sportesemények, egyenruhák, zászlók, kitüntetések, avatások, felszentelések, plakátok, híradók sulykolják a hatalom üzeneteit, fedik el a valóságot, gerjesztik a félelmet. Nincs ez másképpen hazánkban sem.
Lelkes, kipirult arcú, könnyező szemű, tapstól pirosló kezű hallgatósággal zsúfolásig megtelt terem zászlórengetege előtt felállított pulpitusról üzent hazánk miniszterelnök-pártelnöke híveinek és ellenfeleinek: „Mi magyarok, jók vagyunk, nagyon jók vagyunk, soha ilyen jók nem voltunk, Európa jövője vagyunk. Én vagyok a világ megmentője. Jaj, a kételkedőknek. Az erő velem van.” Szavainak van foganatja.
Találkozik a néplélekkel. Ezeréves magyarságunk kevélysége jogalap mindenre. Ezt hirdetik a külsőségek. A múltból visszacsempészett relikviák, giccsek. A jelen sekélyes produkciói. Ezt hirdeti a korona és a jogar a parlamenti vitrinben, a kivágott fák helyére lerakott komor, fekete kőburkolat a Parlament előtt, az önmagába roskadt Kossuth-kormány százmilliókért rekonstruáltatott, a csupasz kőrengeteg oldalára visszacsempészett szoborcsoportja, az országot az I. világháborúba beléptető, a vesztes háborút lezáró békeszerződésért felelős miniszterelnök, ugyancsak százmilliókért újraöntött és visszaállított bronzalakja. Nemcsak a múlt kétes művészi értékű alkotásai vonnak dicsfényt a magyar cézár homloka köré. Korunk alkotói közül sokan segítenek megteremteni, újraéleszteni az elvesztett nemzeti dicső múlt mítoszát, sokan segítenek elfedni a múlt szennyesét, sokan segítenek fenntartani a dicső jelen látszatát.
A hatalom fogságában
Nem egyszerű dolog értéket teremteni egy olyan országban, ahol a művészeti mecenatúra a hatalom kezében van. Nem egyszerű dolog értéket teremteni egy olyan országban, ahol az éjszaka leple alatt egy kiváló alkotás helyébe a hatalom igénytelenségét tükröző szülemény kerülhet. A művészet alakíthatja a közízlést, azonban nem igazodhat a közízléshez. Nem igazodhat, különösen egy olyan időben, amikor a kormánypropagandának álcázott pártpropaganda mindent elárasztó termékei képviselik a hivatalos ízlés-irányzatot. A miniszterelnök-pártelnök sokat tett azért, hogy a közízlést magához, a mélybe rántsa. A miniszterelnök-pártelnök szívesen alkalmaz nagy embereket tapétának. Jól mutatnak a színpadon a sztárok. Jól mutat a miniszterelnök-pártelnök a sztárok sorfala előtt. A nagy emberek, a sztárok szívesen sütkéreznek a hatalom fényében, remélve, hogy szolgálatuk viszonzásra talál. Nem véletlen, a hatalomtól kapott címeket, rangokat, elismeréseket, ösztöndíjakat mindig körüllengi a gyanakvás, hogy a kedvezményezett az adományozó iránti hűség alapján érdemelte azt ki.
A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíja garancia a megélhetéshez. Nem garancia arra, hogy a kedvezményezett fennakad az idő rostáján. Nem garancia a Magyar Corvin-lánc, a Nemzet Művésze elismerés sem. „Kezében óriás rostával/ Áll az Idő és rostál egyre, (…) De kik nem magvak a Jövőnek, / Mindig azok, akik kihullnak” (Ady Endre: Az Idő rostájában)
