Az Európai Uniót csak az mentheti meg a széteséstől, ha a – ma még meglévő – józan többség a nemzetmentő populisták megállításához elég erős lesz. Ehhez a választókat meg kell győzni arról, hogy a digitális gazdaság korában egyetlen tagállam sem képes egyedül helytállni a globális versenyben. Nem véletlen, hogy az idén a tőkés világ elitje Davosban – a klímaválság mellett – az egészségügy jövőjéről és a nemzetközi összefogás szükségességéről is tanácskozott. Más kérdés, hogy a kizárólag a versenyképességre koncentráló neoliberális gazdasági modellel a sokasodó világproblémák aligha oldhatók meg.
Európa újabb történelmi válaszúthoz érkezett. A befektetőket egyáltalán nem érdekli a nemzetállamok dicsőséges múltja. A globális GDP meghatározó részét ma már 29 – az országhatárokon átnyúló – ún. megarégió állítja elő. Ebben az „exkluzív klubban” csak egyetlen európai nagytérség szerepel előkelő helyen. Amszterdam, Brüsszel, München és Párizs együtt alkotják azt a gazdasági erőközpontot, ami a legnagyobbakhoz mérhető. A felelős európai politikusoknak emellett olyan sorskérdésekkel is foglalkozniuk kell, mint a klímakatasztrófa vagy az egyre drámaibbá váló jövedelemkülönbségek. Ma már látható, hogy a digitális anarchia a demokratikus választások eddig ismert rendjét és az európai civilizációt is alapjaiban fenyegeti. A közösségi média közérdekből történő szabályozása azonban nemcsak papírmunka: az alkalmas jogi és technikai infrastruktúra kiépítése igen sokba, akár euró százmilliárdokba is kerülhet. Ehhez képest az Európai Tanács tagjai és a Bizottság vezetői késhegyre menő vitákat folytatnak arról, hogy a tagállamok 2021-től nemzeti jövedelmük (GNI) 1, netán 1,1 százalékát fizessék be az uniós költségvetésbe.
Davos ébredése
Jóllehet a Római Klub elemzői már 1972-ben figyelmeztettek arra, hogy a tőkés gazdasági modell ökológiailag nem fenntartható (A növekedés határai), jó ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy erre a davosi Világgazdasági Fórum résztvevői is rájöjjenek. Idei jelentésükben apokaliptikus víziót tártak a közvélemény elé, amikor – szakértői vélemények alapján – rangsorolták a bolygónkat fenyegető veszélyeket. A davosi éves jelentés először állította középpontjába az ökológiai- és klímaválságot. Látható, hogy már a csúcsmenedzserek szerint sem csak a liberálisok által keltett „ökohisztiről” van szó. A felelőtlen környezetpusztítás a világ 200 legnagyobb vállalatának is veszteségforrás: a következő öt évben mintegy 1000 milliárd dollárnyi többletkiadással számolnak.
A dokumentum számos egyéb súlyos problémára is felhívja a figyelmet. Várható, hogy a létfontosságú infrastruktúra elleni kibertámadások szaporodni fognak, miután ezen a területen nemzetközi szabályok egyáltalán nincsenek. Aggasztó mértékű az eladósodás, a globális gazdaság instabil és a nemzeti politikák egyre szélsőségesebbé válnak. A jövedelemkülönbségek az országok és egyes lakossági csoportok között folyamatosan nőnek, s már elérték a politikailag kezelhetetlen szintet. Az OECD adatai szerint immár a fejlett országokban is igen nagyok az eltérések, e kétes versenyben 2019-ben a korábbi rekordok is megdőltek. Azt a davosi elemzők már nem teszik hozzá, hogy a Brexit, a trumpizmus és a szélsőjobb erősödése e gazdasági bajok természetes következménye.
A papír sok mindent elvisel. Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum ügyvezető igazgatója megoldásként a „szolidáris kapitalizmus” (stakeholder capitalism) modelljét javasolta a résztvevőknek. A Project Syndicate által közölt írásában olyan „stratégiai célok” olvashatók, mint a tisztességes adózás, a zéró tolerancia a korrupcióval szemben és az egyenlő versenyfeltételek biztosítása, különös tekintettel a platformgazdaságra. E gyermeteg javaslat ellenére se legyünk türelmetlenek! Talán jó irányba tett lépés, hogy a davosi fórum nagyszínpadán – a globális felmelegedés tényét tagadó Donald Trump mellett – Greta Thunberg is felléphetett.
Megarégió vagy nemzetállam
A populisták egyik legnagyobb hazugsága, hogy a nemzetállami érdekek ellentétesek az integrációs célokkal. A XX. század gazdaságtörténete éppen azt bizonyítja, hogy azok a térségek váltak igazán sikeressé, ahol a piacgazdasági szereplők, a közigazgatás és a civil szféra képviselői együtt keresték a kölcsönösen előnyös együttműködés kereteit. Így vált a világ legnagyobb megarégiójává az Egyesült Államok keleti partvidéke (Boston, New York, Washington) vagy a Szilícium-völgy, San Francisco és San Jose környéke. Közismert, hogy az Apple, a Google és a többiek innen indultak el világhódító útjukra. Ma – többek között – az a probléma, hogy az IT-óriások tevékenysége a nemzetállamok szintjén technikailag sem szabályozható: az Európai Uniónak talán még van némi esélye.
A világgazdaság és a világkereskedelem gyökeresen megváltozott, új dimenzióit az ún. termelési, illetve értékláncok (global value chain) jelensége is jól jelzi. Az elnevezés arra utal, hogy a multinacionális vállalatbirodalmak termelésüket, értékesítésüket és a kapcsolódó szolgáltatásokat oda telepítik, ahol az a költségek szempontjából a legkedvezőbb (értsd: legolcsóbb). Szélsőséges, de létező példával élve: az európai egységes piac szigorú jogszabályait követő bútorgyártók soha nem lesznek versenyképesek egy olyan „multi” távol-keleti telephelyével, ahol a nyersanyagot az esőerdők illegális irtásából nyerik, és az összeszerelő munkát gyermekek végzik.
A termelés és a szolgáltatások nemzetközivé válása persze nemcsak a mohóságról szól, a technológiai fejlődésnek is elkerülhetetlen következménye. A globalizáció motorját – többek között – a szabványok „láthatatlan joga” jelenti. A populisták nemzeti retorikája csak üres fecsegés, amikor például az elektrotechnikai termékekre vonatkozó normák 78 százaléka már nemzetközi (európai) szabvány, ami minden piacra lépő számára egyformán kötelező.
A Corvinus Egyetem Vállalatgazdaságtan Intézetének egyik műhelytanulmánya arra is felhívja a figyelmet, hogy a világ exportjának 80 százaléka már a globális értékláncokat működtető multinacionális vállalatokhoz kapcsolódik.
Mindez azt is felveti, hogy az EU hagyományos kereskedelmi politikáját, a teljes joganyaggal együtt újra át kellene tekinteni. Ehhez képest szinte apróság, hogy 2020-ban a kereskedelmi háborúval is kampányoló amerikai elnök második ciklusára hasznos lenne időben felkészülni.
Az EU válaszúton
Ha a davosiak és a kutatók egymást erősítő diagnózisa igaz, akkor sürgős cselekvésre lenne szükség. 2019-ben a választók többsége az egységesülő Európára szavazott és megakadályozta, hogy a szélsőjobboldal hazug jelszavakkal átvegye a hatalmat. Ez a csendes többség joggal várja el a határozottabb fellépést a populisták ellen, valamint azt is, hogy a vezetők felnőjenek a feladatokhoz és ne csupán pártpolitikusok legyenek.
Az alapintézmények közül talán az Európai Tanács szorul leginkább reformra. Az Unió egészének lejáratását jelenti ugyanis, hogy az állam- és kormányfők a csúcstalálkozókon folyamatosan kampányolnak és kizárólag a hazai karzat közönségének játszanak. Megalázó Európa számára az a színjáték, ami költségvetési vita címén jelenleg zajlik. Egy pályakezdő pénzügyminisztériumi előadó már az első munkanapján megtanulja, hogy a költségvetés tervezésekor nem győzhet mindenki: nyertesek és vesztesek egyaránt lesznek. Ehhez képest piaci kofákhoz illő alkudozás folyik Brüsszelben, ráadásul néhány milliárd eurós összegekről, ami – a fenti globális folyamatok dimenzióival és tétjével összevetve – szinte nevetséges.
Az Európai Bizottság szakértői közben ontják az értékes munkaanyagokat, de ezek sorsa továbbra is a nagypolitikán múlik. Az adófizetők pénzét védő jogállami rendelettervezet például már 2018-ban elkészült. Charles Michel, az Európai Tanács új elnöke viszont azzal kíván a „kohézió barátainak” kedvében járni, hogy az eredeti javaslat döntéshozatali eljárását különösebb indoklás nélkül szétveri. A populistákat bátorító gesztusokban amúgy sincs hiány: a Néppárt a Fidesz már-már bohózatba illő kizárási ügyét lassan egy éve még napirendre sem tűzi. Az „európai értékekről” sokat hallunk. A kevesebb szónoklat azonban több lenne, ha történne is valami. A CDU új vezetői esetleg bátrabbak lehetnének. Jelenleg ugyanis a magyar kormány által a német vállalatoknak nyújtott kedvezmények a magasztos jogállami elveknél fontosabbnak tűnnek.
Az Európai Parlament újonnan megválasztott képviselőiben mindenképpen bízhatunk: sok mandátumot szereztek a harmincas éveikben járó fiatalok. Jean Monnet, a nagy alapító rezignált, mégis optimista gondolata akár a közös programjuk is lehetne: „Haladjunk, haladjunk, Európa népeinek az unión kívül nincs jövője.”
