Hosszú interjút készített Csunderlik Péter Deák István amerikai magyar történésszel, a New York-i Columbia Egyetem professor emeritusával, az egyetem Kelet-Közép-Európa Intézetének korábbi igazgatójával. Deák István még mindig dolgozik, noha májusban 94 éves lesz, néhány éve egy remek, inspiráló összefoglalást írt a második világháború történetéről és utóéletéről. A teljes interjú csak az év végén jelenik meg a Múltunk folyóiratban, ám Csunderlik Péter az interjúalannyal egyeztetve kiválasztott egy részt a beszélgetésből a Szép Szó számára, amelyben Deák István az 1945-ös Budapest hangulatát írja le, de kitér a világháború alatti kollaboráció kérdésére is
Cs. P.: Az Európa próbatétele – Együttműködés, ellenállás és megtorlás a második világháború alatt című, 2015-ben megjelent könyve alapvetően szembemegy a második világháború általában elfogadott elbeszélésével. A világháborúnak ugyanis kialakultak konszenzusos képzetei, amelyek minden egykori hadviselő félnek megfeleltek: az elfogadott „nagy-elbeszélés” az lett, hogy demokratikus hatalmak harcoltak fasiszta hatalmak ellen, ezen belül viszont a 60-as évekre kialakult egy „önfelmentő” elbeszélés – különösen Németországban –, amely szerint a német nép maga is a nácik „fogságába” került, nem felelős a háborúért, a náci vezetés viseli a felelősséget a bűnökért. A "nagy-elbeszélésen" belüli legprivilegizáltabb helyzetbe a lengyelek kerültek, akik teljes egészében a hitleri Németország áldozatának állíthatták be magukat. Azonban az 1990-es évek közepétől sok olyan munka jelent meg - említsük meg például Christopher Browning Átlagemberek című könyvét vagy Jan T. Gross munkáját a jedwabnei pogromról -, amelyek kihívják a fenti konszenzust. E munkákról többször írt a New York Review of Booksban – recenziói összegyűjtve is megjelentek a Hitler Európája című kötetben. Kifejezetten szereti az elfogadott elbeszélésekkel szembemenő értelmezéseket és megközelítéseket, és ezért ismertette a tabutörő munkákat, vagy kérés volt a folyóirat szerkesztői részéről, hogy ezekről írjon?
D. I.: Erre senki sem kért engem, egyszerűen gyanakodni kezdtem a hivatalos elbeszélésekre. Mindig ugyanazokat az állításokat hallottam, épp ezért kezdtem kételkedni bennük. A háború alatti tapasztalataimnak is megvolt a maguk szerepe ebben: az emberek nem úgy gondolkoztak, egymás közt nem úgy beszéltek, ahogy a hivatalos fórumokon állították róluk. Ez a jelenség a felszabadulás pillanatától kezdve megismétlődött, csak éppen ellenkező előjellel. Ahogy felszabadult Budapest, már készen állt az új, hivatalos, úgynevezett demokratikus, antifasiszta, koalíciós álláspont, mely szerint a magyar népet eladdig elnyomtak, kizsákmányolták, egy bizonyos mértékig sikerrel félrevezették, de ennek most vége, győzni fog a józan ész és mindannyian együtt fogjuk építeni a szebb, igazságosabb jövőt. Január végén egy épen maradt pesti színházban tartottak egy nagygyűlést, ahova én is elmentem – Budán még harcok folytak – amikor is Ascher Oszkár németellenes forradalmi verseket szavalt és Major Tamás elmondta, hogy „nagyszerű hajnalra” ébredünk. Láthatólag a jelenlévők mind meg voltak hatva, én azonban úgy éreztem, hogy itt valami nincs rendben, mert azok, akikkel az utcán vagy az óvóhelyen, a pincében találkoztam, a felszabadított zsidók kivételével, egyáltalán nem örültek a szovjet felszabadításnak. Legfeljebb annak örültek, hogy vége az utcai harcoknak. Mindenki félt az oroszoktól, s őszintén szólva volt is erre okunk. A fennen hirdetett „új szovjet ember” nem a legelőnyösebben mutatkozott be.
A hivatalos szólam, hogy a német megszállók elnyomták, kirabolták a magyar népet, és hogy a magyarok utálták németeket, egyszerűen nem volt igaz. A háború alatt a magyar hatóságok, a honvéd hadsereg, valamint civilek tömege, mint például a jól fizetett vendégmunkások Németországban vagy a hasonlóan jól kereső mérnökök és szakmunkások a németeknek dolgozó hazai hadiüzemekben, együttműködtek a németekkel. A háború alatt a megszállt szovjet területeken, elsősorban Ukrajnában, a németek és a magyarok együtt harcoltak a valódi és képzelt partizánok ellen, együtt raboltak ki és gyújtottak fel falvakat, s a magyar honvédség legalábbis segített az ukrajnai zsidók kiirtásában. Ha volt is bizonyos idegenkedés a magyarok és a németek között, mint ahogy az minden szövetségesekből álló hadseregben megtörténik, együtt küzdöttek és együtt vesztették el a háborút. Az átlag magyar polgár, munkás és paraszt általában kedvelte a „civilizált” németeket, akiknek legfőbb ellenzői leginkább az arisztokraták, értelmiségiek és demokratikus hajlamú politikusok közül kerültek ki. A zsidók természetesen rettegtek a náciktól, de mert köztük erős volt a német kultúra hatása és mert hagyományosan bíztak a tanult és fegyelmezett németekben, sokan a zsidók közül igyekeztek a német üldözőikben is emberi tisztességet felfedezni. A háborút követően nem egy zsidó túlélő és volt munkaszolgálatos állította, hogy német tisztek időnként megelégelték a magyar keretlegények durvaságát és kegyetlenségét, és közbeléptek. A Magyarországon legújabban elterjedt történet, hogy 1945 januárjában Gerhard Schmidhuber német tábornok élete kockáztatásával megakadályozta, hogy a nyilasok felrobbantsák a pesti Nagy Gettót, nem más mint legenda. Valójában semmi bizonyítéka annak, hogy a nyilasok ilyesfélét terveztek, hogy Schmidhuber közbelépett, és egyáltalán, hogy a még aktív nyilaskeresztes bandák képesek lettek volna egy városrészt felrobbantani.
A magyar holokauszt aránylagos „sikere” (kb. 600 000 zsidó halott, az akkori Magyarországon élő, zsidónak számító egyének kétharmada) nagy mértékben annak tulajdonítható, hogy mind a zsidók, mind a náciellenes nem zsidók jó része bízott Horthy Miklósban. És mert oly sokan a haza, és specifikusan a magyar zsidóság védőjét látták a Kormányzóban, ezért az aktív náciellenes ellenállók száma és aránya sokkal kisebb volt Magyarországon, mint például a náci szövetséges, fasiszta Olaszországban. Fegyveres ellenállás hazánkban gyakorlatilag nem létezett, nem úgy, mint például a hivatalosan is nemzetiszocialista Szlovákiában. Így aztán a Vörös Hadsereg győzelme és a szovjet megszállók gyakori brutalitása csak mélyítette a szakadékot a nem zsidó és a zsidó magyarok között. Minthogy kezdetben a szovjet vezetőség leginkább csak a zsidó túlélők hűségében bízhatott, ezért jó néhányukat az új rendszer erőszakszervezeteibe toborozták. Ezt a tényt a jobboldali magyarok arra használták, hogy a rossz lelkiismeretüket csillapítsák azért, mert az előző rendszerben reszt vettek a zsidók elleni örökös agitációban vagy a zsidó vagyonok, állások, üzletek, lakások, képgyűjtemények és bankbetétek kisajátításában.
Amikor egy zuglói kis lakóházban, 1945 január elején magam is felszabadultam, anélkül hogy bárki is tudott volna a származásomról, s néhány beérkező szovjet katona rögtön hozzáfogott a karórák begyűjtéséhez, a lakók az ott rejtőző és általánosan ismert fiatal zsidó nőkhöz fordultak abban a reményben, hogy azok meg tudják őket védeni a szovjet katonáktól. A házmester egyenesen követelte, hogy eddigi zsidó védencei tiltsák meg az oroszoknak a kellemetlenkedést. A fiatal nők azonban akkor már nem a németektől és a nyilasoktól, hanem az orosz katonáktól rettegtek.
Igaz, hogy a visszavonuló németek 1944-ben sokat raboltak, illetve a nemzeti vagyon egy részét elszállították, de az utóbbiak nagy része visszakerült, főleg az amerikaiak jóvoltából, bár amerikai katonatisztek is elsajátítottak egyet s mást a magyar vagyonból. Felmerül a kérdés, mi lett volna például a Szent Korona vagy a Nemzeti Bank aranykészletének a sorsa, ha azok az országban maradnak? Félő, hogy több veszett volna el a szovjet hatóságok, szovjet katonák és magyar civilek kezén.
A lényeg, hogy 1945 januárjában éreztem, hogy az új rendszerben is sok minden nem úgy van, mint azt az újjászületett demokratikus újságok és a vezető politikusok állítják. Nem mintha nem lelkesedtem volna a demokráciáért, hiszen ez az egyetlen reményünk volt, nekem és a családomnak, de láttam, hogy az új rendszer nem sokkal őszintébb, mint az előző volt. Ide tartozik például a magyarországi svábok nagy részének a kiűzése. A hivatalos állítás szerint a svábokat, illetve közülük a volksbundistákat azért távolították el, mert elárulták a hazát; a valóságban a demokratikus Csehszlovákiából kikergetett magyaroknak kellett a svábok földje és háza. Be kell vallanunk, hogy őszinték egyedül Szálasi Ferenc nyilasai voltak, amikor a „Nemzetvezető” nevében raboltak és gyilkoltak vagy a frontra dobtak sok ezer szerencsétlen fiatalt.
A demokratikus kormány és a koalíciós pártok nem mondtak igazat, amikor az 1945. novemberi választások idején azt hirdették, hogy a felszabadult magyar nép egyszer és mindenkorra szakított a fasizmussal. Valójában a Kisgazda Párt, legalább részben azért kapta meg a szavazatok 57 százalékát, mert a legmesszebb állt a kommunistáktól, és mert sem a Szövetséges Hatalmak, sem a hazai demokratikus koalíció nem engedélyezett kimondottan jobboldali politikai pártot. Így aztán a régi rendszer hívei kénytelen kelletlen a demokráciát őszintén hirdető kisgazdákra szavaztak.
Vajon megváltozott-e a magyar nép, kérdeztem magamtól 1945-ben, pedig akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a zsidók deportálása a teljes magyar adminisztráció lelkiismeretes közreműködésével ment végbe és hogy a közvélemény jelentős részének a helyeslésével vagy legalábbis közönyével találkozott. Azt sem tudhattam, hogy 1946-ra újabb antiszemita hullám fogja elönteni Kelet-Európát; szerencsére a magyarországi pogromok lényegesen kevesebb véráldozatot követeltek, mint például a lengyelországiak. A zsidók elleni egyik népszerű vád az volt, hogy a szovjet kommunizmus hordozói s kiszolgálói, a másik pedig egész egyszerűen, hogy sokan közülük visszajöttek a táborokból és félő volt, hogy visszakövetelik az ellopott holmijukat.
Természetesen Magyarország nem az egyetlen ország volt, ahol a háború kérdéseiben nem mondtak igazat. Gondoljunk csak az Egyesült Államokbeli médiumokra, amelyek minden kényszer nélkül, végzetesen leegyszerűsítették az amerikai szerepet a világháborúban. Szerintük 1939-i kezdettel a nácik lerohanták a békés és védtelen európai népeket, azokat tehát fel kellett szabadítani, és az USA valamint szövetségesei ezt meg is tettek. Az amerikai tankönyvek éppen csak megemlítették a Vörös Hadsereg szerepét. Tudtommal egyetlen népszerű tankönyv sem ír arról, hogy az 1944-es szövetséges partraszállás idejéig a keleti, szovjet front a német hadsereg 80 százalékát lekötötte. Igaz, a német városok angol-amerikai légibombázása sok kárt okozott, s hogy az amerikai hadi szállítmányok jelentősen erősítették a szovjet hadsereget, de a tankönyvek még csak nem is említik annak a lehetőségét, hogy 1944-re a Vörös Hadsereg egyedül is le tudta volna győzni a hitleri Németországot. A normandiai partraszállás legfőbb érdeme, hogy valamivel megrövidítette a háborút és hogy távol tartotta a szovjet hatalmat Nyugat- és Dél-Európától.
Máig sem közismert, hogy a nyugat-európaiaknak 1940 körül mennyire nem volt szándékukban összefogni más fenyegetett országokkal, hogy közösen szálljanak szembe a fenyegető német invázióval. Az sem közismert, hogy a német megszállás idején milyen nagyméretű volt a kollaboráció. Hadd említsem Dániát, amely a közelgő német támadás tudatában előre visszavonta gyér csapatait a német határról, s amint a németek átlépték a határt, Dánia azonnal megadta magát. Vagy hogy Hollandia, amely gyarmataival világbirodalomnak számított és amelynek vezérkara 1940-ben pontosan értesült a közelgő német támadási terv részleteiről, a támadás elhárítására összesen 24 páncélautóval és egyetlen tankkal sem rendelkezett. Vagy hogy Belgium a német támadást követően napokon belül megadta magát, ezzel pusztulásra ítélve a belgák segítségére siető francia és brit hadakat. Végül gondoljunk a francia vezérkarra, amelynek a soraiban elterjedt az különben értelmetlen meggyőződés, hogy ha választani kell Hitler és Sztálin között, akkor ők inkább Hitlert választják. Valójában egy szovjet hatalomátvételre nem volt semmi lehetőség. Ami pedig a kollaborációt illeti, tudnunk kell, hogy minden egyes nyugat-európai ország, beleértve a Cseh Protektorátust, a háború folyamán teljes erővel a német hadiiparnak dolgozott. Mégis, mindezek az országok mártírokként és győztesekként emelkedtek ki a háborúból.
A lengyelek hősiesen szembeszálltak a németekkel és a Vörös Hadsereggel; sohasem adtak meg magukat. Lengyelországot azonban a hírhedt naci-szovjet paktum egyszerűen megszüntette. Akárhogy is nézzük a második világháborút, különösen annak a kezdeti éveit, nem kétséges, hogy a vezető politikusok általában nem mondtak igazat. A legnagyobb hazugság persze Hitlertől származik, aki azt állította, a világháborút számbeli és anyagi fölény nélkül, csak elszántsággal és végtelen brutalitással is meg lehet nyerni.
