Amikor megláttam az út mentén rothadó narancsokat, a sírás kerülgetett. Egy régi karácsony jutott eszembe Kolozsváron. Nagymamám embertelenül nagy sort állt ki a narancsért pár nappal szenteste előtt. Az ekkora sorhoz szinte már csak neki volt türelme, kellett ehhez, hogy a sorban-állás az ő esetében egyben társasági eseményt is jelentett: hosszan és jóízűen trécselt az ismerősökkel, majd a lassan ismerősekké váló ismeretlenekkel is. Másfél kilót kaptak talán (fejenként felet), és nagyon örültek neki, mert vékony héjú, súlyos narancsok voltak. Nagyapám úgy rendelkezett, hogy el kell dugni a szerzeményt, s majd ez lesz az egyik meglepetés az ajándékok mellé. Csakhogy a fűtött szobában a narancs megromlott, a felét ki kellett dobni, még nagymama sem tudta megmenteni, pedig egyenként végigtapogatta a gyümölcsöket. Elsírtuk magunkat. A katasztrófa (hiszen narancsot csak nagyon ritkán, kétszer vagy háromszor ehettünk egy évben, banánt még ennél is ritkábban, el is döntöttem dacosan, hogy én nem szeretem – tizenvalahány év kellett a korrekcióhoz) viszont megváltoztatta nagyapám rigorózus szabályait. Többé már nem kellett dugdosni, megvárni a jeles alkalmakat. Ha kaptak, már aznap neki lehetett állni.
Valenciában pedig az út mellett rohad. Jó, azt tudni kell, hogy ez a fajta nem ehető, egyszerre savanyú és keserű, még a legelszántabbak is kiköpik. Így itt nagyon hamar ki lehet szúrni az idegent, mert ő az, aki nagyokat nyújtózik, hogy szakítson egyet magának. A járókelők rám is elnézően mosolyogtak, amikor Dusi nagy-nagy örömére végre elértem az alsó ágak egyikén a gyümölcsöt, majd gyorsan megpucoltam, és beleharaptam. Külsőre ugyanakkor nagyon is csábítóak, öklömnyiek, illatosak és szinte virítanak a zöld levelek között. Először azt is hittük, hogy a mennyországba csöppentünk, az utca két oldalán csak narancsfák sorakoztak, telis-tele érett gyümölccsel, már azt méricskéltük, hogy vajon el lehet-e érni őket a lakásunk erkélyéről. Mondtam is a nejemnek, hogy kész, én egy darabot sem veszek itt a boltban, épp elég pénzt adtam ki rá életemben. Majd szakítunk, amíg meg nem büntet a rendőr. Csodálkoztam is a helyiek önuralmán, hogy senki nem veszi fel a földről, hogy a szemben lévő zöldséges pultja tele van naranccsal. Hogy a fenébe nem megy tönkre, morfondíroztam magamban.
Aztán jött a kóstolás, és minden a helyére került. Az ehetetlen gyümölcsöt persze összeszedik a helyi vállalat emberei. Nagy vászonszákokba gyűjtik, gondolom, komposztálják. Ám a pont előttünk álló pár fa kimaradt, mert csöveket is fektetnek az utcában, s ezekhez nem fértek oda. Aztán persze kiderült, hogy a parkokban is roskadoznak a fák a narancsoktól, csak ott hamar lebomlik a fűben. Viszont hiába tudom, hogy ehetetlen, hogy nem több egyszerű szerves hulladéknál, alig értékesebb a dinnyehéjnál, a porban guruló, penészedő, szétlapuló gyümölcsök látványától mégis kaparni kezd a torkom. Szerencsére sem a nejem, sem Dusán nem érti a dolgot.
Vajon hány ilyen alvó reflex lehet még bennem, töprengtem el ezen valamelyik nap. A diktatúra hány ilyen láthatatlan nyomot hagyott maga után? Azt már kinőttem, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom a határnál, mert ki tudja, mit koboz el a vámos, vagy ha rendőrt látok, főként amelyiket géppuskás kiskatona kísér. De még ma is elkerülöm a tüntető tömeget, mert az a kényszerképzetem, hogy ennyi ember csak parancsra gyűlhet össze, s előbb vagy utóbb úgyis tapsolniuk kell, skandálniuk valamilyen ostoba rigmust, és feltétel nélkül szeretniük a pódiumon szónokló embert. Még ma is nehezen fogadom el, hogy ezt ma sokan önként megteszik, talán csak a szeretet mértéke változott. Úgy rajonganak a politikai idoljukért, amennyire mi sosem voltunk képesek szeretni a Kárpátok Géniuszát. Minél jobban akarták, annál nagyobbá vált a distancia köztünk és a Párt feje, illetve a Haza között, amelyet legalább úgy illett szeretni. De nyilván mi voltunk a kommunisták, a diktatúra szülöttei és nem a maiak, akik meggyőződésből működtetik azt, amit mi anno utáltunk. Néha az az érzésem, hogy kevesebb „kommunista” élt Csau országában, mint ahányan ma tartják fenn ezt a ki tudja milyen névre hallgató rendszert.
Itt is, ott is savanyú tehát a narancs, és csak abban bízom, hogy nem kell majd erről mesélnem Dusinak. Vagy ha kell is, akkor úgy fog nevetni rajta, mintha csak valami különös tréfa lett volna az egész. A történelem humorérzéke. Hogy milyen furcsa dolgokat is művelt velünk annak idején. Ültünk a sötétben, a hideg lakásban, miközben másnap pirosra tapsoltunk a tenyerünket. Tönkretették az oktatást, a tudományos életet, a maguk képére formálták a kultúrát, mi meg csak dohogtunk a közösségi oldalakon, és aláírtunk néhány petíciót. Dusi meg nevetni fog ezen, kicsit öblösebben, mint most, mert nem fogja érteni, miért tenné tönkre egy ország a saját jövőjét a hazafiasság nevében. Talán nem is fogja elhinni, hogy mindez megtörtént. Aztán majd esszük a narancsot, a csorgó levű édeset, amelyiket olyan könnyű meghámozni. És úgy fogjuk szeretni a hazát, mint a kusza, zavaros emlékeinket. Múltunk töppedt gyümölcseit.
