A Dickens-féle regény teljes címe – A Varjúvárbeli ifjú, David Copperfield élettörténete, kalandjai, tapasztalatai és megfigyelései (melyeket egyébként egyáltalán nem akart nyilvánosságra hozni) – minden további nélkül behelyettesíthető „a józsefvárosi Bereményi Géza kalandjaival, tapasztalataival és megfigyeléseivel”. Mi köze a magyar Copperfieldnek a félárva angol kisfiúhoz?
Már gyerekként alakmásomként figyeltem fel Copperfield Dávidra – én is éppúgy érezni akartam annak a boldog száműzetésnek a szabadságát, amit ő érzett a XIX. századi Angliában. Sok párhuzam van az életünkben is: a magyar Copperfieldnek ugyan nem halt meg az édesapja, de elhagyta őt és az édesanyját, és a gyereket hatéves koráig az anyai nagyszülei nevelték. Nagy boldogságban élt a Teleki tér 9-ben, az udvart körülölelő tíz szoba-konyhás lakás egyikében, a felnőttek kedvenceként. Aztán hatéves korában, amikor már iskolába kellett volna mennie, eljött érte az édesanyja – mondhatom így, harmadik személyben? –, aki férjhez ment megint, hogy magával vigye, és nadrágos embert csináljon belőle. Mert a kis magyar Copperfieldnek piszkos volt a keze, látszólag teljes elhanyagoltságban és túlzott szabadságban élt. Aztán jött egy szőke, kemény tekintetű, fiatal orvos, Rozner István, aki onnantól a nevelőapja lett, aki miatt áthúzták az eredeti nevét a bizonyítványán – Vetró Géza –, és aki miatt hirtelen ugyanúgy vége szakadt a gondtalan gyerekkornak, mint mikor Copperfield Dávid anyja hozzáment Edward Murdstone-hoz. Csak őt úgy írja le Dickens, hogy „baljós tekintetű fiatal férfi”. Annyiban is hasonlít a két fiú sorsa, hogy később, már kamaszként mindketten egyetlenegy csodás szökéssel szabadultak meg mindentől.
Bámulatos részletességgel ír egészen korai emlékeiről – 200 oldal után még mindig csak hatéves. Én alig emlékszem valamire óvodás koromból…
Az később derül ki, melyik korból vannak az embernek emlékei. Azt hiszem, az eseményekben és érzelmekben gazdag időszakok csak egy időre halványodnak el. Az én legintenzívebb időszakom életem első 15 éve volt. Egyszer egy professzor azt mondta nekem, hogy visszanézve az életére, kiderült, a gyerekkor hosszú, a kamaszkor hosszú, az ifjú kor hosszú, és amikor az ember belép a munkahelyére vagy elkezdi az úgynevezett karrierjét, akkor megváltozik az idő menete. És az első munkanap után kilépve hirtelen azon kapja magát, hogy máris nyugdíjas. Aztán, ha megérjük, az öregkor megint hosszú lesz. Minél több minden történik velünk, annál lassúbbnak tapasztaljuk az idő folyását. A munkával töltött időben nagyon sok társadalmilag hasznos dolog történik ugyan, de ennek a nagy része az egyéni élet szempontjából teljesen felesleges. Amikor Kodály Zoltán meghallotta, hogy a New Yorkban élő Bartók Béla meghalt, annyit mondott, hogy „Ő a könnyebbik karriert választotta, hogy elment Amerikába, és a nehezebb életet. Én pedig, azzal, hogy itthon maradtam, a könnyebbik életet és a nehezebbik karriert”. A karrier és az élet különválasztása egyébként nagyon gyakori az irodalomban. A gyerek- és ifjú korról sokat lehet írni, a felnőttkort pedig írja meg más, ha figyelemre méltó. Egy kicsit azért majd még szeretném továbbszőni a regényt, nagyjából 25 éves koromig (a Magyar Copperfield Bereményi Géza 18 éves korában, a besorozásával ér véget – A szerk.), de egyelőre nem találom rajta a fogást, nem látom a hozzá vezető utat.
A mostani énje könnyebben azonosul a kis Vetró, majd Rozner Gézával, mint a későbbi Bereményivel? Vagy egyszerűen csak szívesebben csalogatja elő a gyerekkorát? Ahogy a Cseh Tamás-dalban írta: „Még egyszer csak bújj elő, vízben, kövek alatt rejtőzködő, félelmes, álmos korom…”?
Nem is tudom. Az biztos, hogy miközben írtam, teljesen gyerekké lényegültem. Mintha ott lettem volna újra az adott történésekben, a Teleki téri ház udvarán, ugyanazokkal az érzésekkel, mint amiket 6, 8 vagy 14 évesen éreztem. És az is igaz, hogy az egyetemista, később karriert kezdő Bereményi életét, aki végigtombolta Budapest utcáit, szerintem nem fogom tudni megírni egyes szám első személyben. Igen, talán ez lesz a jó irány, az egyes szám harmadik személy…
Az meg, hogy miért kell ezt nekem megírnom? Egyszer Hanoiban egy számlára felfirkantottam, hogy „az írás az egyetlen feltétele annak, hogy az ember elfogadja önmagát”.
Hogy a Teleki tér, a nagyszülői ház mennyire meghatározó volt az életében, korábbi műveiből is kiderül. Mint ahogyan az is, hogy az arany valamiféle különös, szimbolikus jelentőséggel bír. Az Eldorádóban Monori életfilozófiája, hogy akinek aranya van, annak mindene van; és ebben a regényben is emblematikus, hogy amikor először látja az édesapját, Vetró Gézát, ő épp a volt apósának adja el az arany Doxáját, amit aztán a Bereményi nagyapa, miután megvett a volt vejétől, önnek ajándékoz mint családi ereklyét. Mitől ennyire fontos az arany?
Olyan anyag, ami mindig és minden körülmények között tartja az értékét. Ráadásul talán a legritkábban előforduló nemesfém az egész földkerekségen, legalábbis nekem ezt mondták a kereskedők a Teleki téri piacon. Csak veszélyes, mert elrabolhatják. Mert mindenki szereti. A pénz változik, romlik, javul, de az arany mindig arany marad. Egy biztos pont a folyton változó világban. Még a gyémántnál is biztosabb. Szimbolikus az is, ha van belőle, és az is, ha nincs vagy ha ellopják. Én apám arany Doxa óráját elveszítettem. Leesett a kezemről. És nem bántam egy pillanatig sem. Idegen volt számomra. Az anyai nagyapám meg az apám, egy ravasz és egy naivabb felnőtt vetélkedésének a tárgya lettem általa. Én akkor ezt ott világosan láttam, így az aranyóra elvesztette az értékét a szememben.
Nagyon sok dal megidéződik a regényben. Ha ezek mentén rajzolná meg az élete ívét, melyiktől indulunk és melyikhez érkeznénk?
Lehettem vagy 3-4 éves, amikor az egyik Teleki téri szomszéd, a Zsiga bácsi, 74 százalékos hadirokkant, elvitt a feleségével az Erkel Színház elé egy utcabálba. Volt ott néhány pár, akik furcsa zenére nagyon különösen táncoltak, dobálták magukat, az illedelmesek meg csak álltak megsértődve. „Mindegy nekem, csak jampi legyen, s már a vérem forr” – szólt a dal, én meg irigykedve és csodálva néztem őket. A jampecek voltak ez első hőseim, azt hiszem, a jampik tisztelete ’56-ig kitartott. Aztán ott van a Te vagy a fény az éjszakában, amit a szomszéd Winkler néni énekelt mindig, aki vagy tíz éven át haldoklott – sokáig ez a dal volt az én nótám is. Aztán jönnének a kamaszkori csajozások zenéi, a Summertime, később a Beatles és a mindenkori lényeg: Love Me Do. Végül a saját dalszövegek felé kanyarodnánk, amelyek ugyan a dalműfajt utánozzák, de már másról szólnak.
Mi másról?
Az örök jampiságról. Az igazi életről. A társadalmon kívüliségről. A társadalmon kívülieket mindig rendkívül tiszteltem. Én magam is az akartam lenni.
Sikerült?
Olykor. Néhány jelben. Néhány dologhoz még ma is ragaszkodom. Például, hogy nem számít nekem a pénz annyira, mint kéne, nem érdekelnek a körülmények, amelyek között élek. Csak az a fontos, hogy ne gátolja a szabadságomat semmi. Maximum az, amit tudatosan veszek magamra.
„Micsoda útjaim voltak nekem / – szólt Désiré, most, hogy emlékezem, / micsoda egy zűrzavar, hány tévedés, / tán hazudtam is…” A nevelőapja önt is számtalanszor lehazugozta. Volt olyan füllentés, amit megbánt?
Nem. Egyébként hatéves koromig egyáltalán nem hazudtam. Nem volt rá szükségem. Később se lettem valami ügyes hazudozó, a hazug emberek sosem ügyesek a hazudozásban. Kevés közülük a jól elhitető. Belőlem a nevelőapám csinált hazugot, én meg elfogadtam ezt. És nem bánok egyetlen füllentést sem. Jogom volt mindenhez, hiszen terror alatt éltem. Azt hiszem, terror alatt – meg szerelemben – az embernek joga van mindenhez. A szabadságáért…
