A 38. Magyar Sajtófotó Pályázat zsűrizésére érkezett Magyarországra. Mi a véleménye a látott képekről?
Teljesen le voltam nyűgözve. Komoly kultúrája van az országban a sajtófotózásnak, ez egyértelmű volt, s úgy vélem, a nyertes képek bármely nemzetközi versenyben megállnák a helyüket.
Önnek mit jelent a fotózás: munka vagy misszió?
Mindkettő. Ez a szenvedélyem, a hivatásom, de természetesen a munkám is, mert ugyanúgy be kell fizetnem a számlákat. Ám elsődlegesen úgy érzem, ez a feladatom itt a Földön.
Mennyiben változott a fotográfia a pályája során?
Minden megváltozott. A technológia, az ipar, a média, az egész, ahogyan a munkánkat végezzük. Az én időmben például még nem volt olyan egyszerű egy kép útja az elkészültétől a publikációig. Ez ma már az internetnek és a híráramlásnak köszönhetően szinte azonnali.
Jó vagy rossz ez a változás?
Azt hiszem, ez igazából irreleváns, mert nem tudunk mit tenni a változással, csak sodródhatunk az árral. Technológiai szempontból a munka sokkal egyszerűbbé, kevésbé időigényessé vált, más szempontból pedig nehezebb lett. A fiatal generációknak ez az alapvető. Nekünk alkalmazkodnunk kellett: 9/11 (a 2001. szeptember 11-én történt terrortámadások – a szerk.) előtt én is ellenálltam a digitális technológiának, de azt követően már nem tehettem, mivel a híráramlás is egészében megváltozott. Őszintén csodálom a digitalizációt, noha korábban nem is akartam elfogadni. Sokáig ellenállsz valaminek, ám amikor elfogadod, rájössz, akár még valami jó is kisülhet belőle.
Napjainkban szinte bárki fotói bekerülhetnek a lapokba, megjelenhetnek az interneten. Hogy látja, ezáltal kevesebb tisztelet övezi a szakmát?
Igen is, meg nem is. Korábban, ha háborús övezetben dolgoztál, te voltál az egyetlen, aki elmondhatta az ott történteket az egész világnak. Ez megváltozott. Ma már szinte mindenki készíthet felvételeket és kiposztolhatja őket a közösségi médiában. Korábban, ha valaki el akarta mondani a történetét, megbízott benned, hogy majd te tolmácsolod azt. Manapság, ha végignézek a háborús konfliktusokon, minden félnek megvan a saját médiája, nincs szükségük többé a mi munkánkra. Hogy ez kevesebb tisztelettel is jár-e? Nem tudom. Hiszen végtére is, mi ugyanúgy történeteket mesélünk, és mélyebben beleássuk magunkat egy-egy témába, mint azok, akik Instagramon kiposztolnak valamit. Viszont számos befolyásoló tényező van: például a hirdetések hiánya miatt a nyomtatott lapok is nehéz helyzetbe kerültek, minden az internetre vándorol. Ördögi kör, ennek ellenére mégis úgy hiszem, van jelentősége a munkánknak.
A négy háborús fotóriporter, Kevin Carter, Greg Marinovich, Ken Oosterbroek, és az ön története sokak számára ismert. S noha a Bang Bang Club népszerű fogalommá vált, sokszor említette, nem volt semmiféle klub.
Ez egy mítosz volt. Sajnos realitássá vált a popkultúrának, és az erről készült filmnek köszönhetően. Amikor Greg Marinovich és én megírtuk a könyvet, fontos volt számunkra, hogy megtörjük a mítoszt, és megmutassuk az igazságot. Drogokról, drámáról, bukott kapcsolatokról, dühkezelési ügyekről beszélünk benne, mindazokról a valós dolgokról, amelyekkel minden nap találkoztunk. A film másról szól, úgy mutatja be az egészet, mint a rock 'n' rollt: délelőtt halott embereket fotózol, délután leiszod magad, éjjel szexelsz. A könyv azonban rávilágít, miért végeztük így, miért vetettek véget az életüknek közülünk ketten is. Ez elég kettős érzés: a munkánk nagyon fontos volt, de a Bang Bang Club név valami olyan, amire nem vagyok büszke. És ahogy említette, a klub valójában nem is létezett. Az ötlet, amin a film nyugszik, baromság: négy fotográfus állandóan együtt, ugyanazokat a képeket készíti, és ráadásul ugyanannak az újságnak dolgozik. Melyik lap küld ki négy fotográfust egyszerre ugyanarra a munkára? Egyáltalán nem úgy történt, ahogy a film és a média bemutatta.
Mit gondol, van határa annak, hogy mit fényképezhet le egy fotóriporter? Nagy vita bontakozott ki például a kép körül, amelyen a tenger partján egy menekült kisfiú holtteste volt látható.
Én mindent dokumentálok, amit látok. Ezen túl viszont nincs hatásom a képre: elküldöm a szerkesztőmnek, és ő fogja eldönteni, mit lehet megmutatni, mi illeszkedik az adott médium irányelveihez, és neki kell figyelembe vennie a nyilvánosság érzékenységét is. Abban hiszek, hogy fontos megörökítenünk az egyes történéseket, és megmutatnunk azokat. Ez a konkrét kép a kisfiúról például megváltoztatta a politikai hozzáállást, Németországban ezt követően nyitották meg a határokat a menekültek előtt. Szerintem nélkülözhetetlen, hogy lefotózzuk a borzalmakat. Fontos, hogy érzékenyen kezeljük ezeket, de még fontosabb, hogy megmutassuk a valóságot, különben semmi nem változik. Könnyű csukott szemmel járni a világban, és azt mondani: „én ezt nem láttam”. De ha a kép ott van közvetlenül előtted, nem lehet mentséged, kétségtelenül tudsz róla. Onnantól már a te döntésed, teszel-e bármit is.
Feladata egy fotográfusnak segíteni az adott helyzetben, vagy a felvételeivel segít igazán?
Mindkettőt tehetjük, a körülményektől függ. Volt, amikor egyedül nekem volt autóm, és sérült embereket vittem a kórházba. Más alkalommal, embereket öltek meg a szemem láttára, de nem tehettem semmit – akkor a dokumentálást választottam. Helyzetfüggő. Fontos, hogy megértsük, mind emberek vagyunk. Nem gépek a kamera mögött. Amit a lencsén keresztül látunk, örökre velünk marad. Sokan küzdenek ezzel a kettősséggel: mikor tudsz segíteni, és mikor nem. Az elsődleges feladat a dokumentáció. Ezzel is segítesz, hiszen megpróbálod megváltoztatni a helyzetet, megismertetni a szélesebb közönséggel a történéseket. De ha van lehetőséged fizikailag segíteni, megmenteni egy életet – nekem volt alkalmam –, akkor azt hiszem, mindannyian segítenénk. Sztereotipikus az az elképzelés, hogy egy fotográfus csak áll a kamera mögött, és nézi, mi történik.
Szokott félni?
Ez normális dolog. Egyfajta mérce, ami alapján döntéseket hozol. A kérdés az, mit teszel a félelem ellenére.
