Eddy de Wind zsidó származású orvos és pszichiáter volt, az utolsó, aki zsidóként orvosi diplomát kaphatott a hollandiai Leiden Egyetemen. Édesanyja deportálása után önként jelentkezett a Hollandi északkeleti részén fekvő westerborki gyűjtőtáborba. Itt ismerte meg a fiatal zsidó ápolónőt, Friedelt, akit a táborban feleségül is vett. 1943-ban mindkettejüket deportálták Auschwitzba. 1944 őszén az oroszok közeledtével a foglyokat, köztük Friedelt, gyalog indították el Németország felé a később halálmeneteknek nevezett transzportokban. Eddy elrejtőzött, és ott maradt Auschwitzban. Talált egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet, és írni kezdte a történetét.
A legelső Auschwitz-beszámolók között számon tartott mű jelenlegi ismereteink szerint az egyetlen memoár, amely teljes egészében a náci haláltáborban íródott. Először 1946-ban jelent meg, ám a hollandiai közhangulat miatt nem tett szert nagyobb ismertségre. A nyolcvanas évek során ismét megjelent, ám a kiadó megszűnése okán ismét feledésbe merült. A rendhagyó írás a tábor felszabadításának hetvenötödik évfordulójára jelent meg az idei évben, nem csupán hollandul, hanem számos további nyelven, a világ mintegy száz országában. Az Athenaeum Kiadó gondozásában, Alföldy Mari fordításában megjelenő kötetben az eredeti holland kiadás szószedettel, az Auschwitz I. (főtábor) térképével, és a leszármazottak, a fordító utószavával, valamint a család archívumából származó képanyaggal bővült.
A kötet bevezető részét Eddy de Wind egyes szám első személyben alkotta meg, ám rájött, így képtelen lesz az egész történetet megírni: ezért kitalálta Hans van Dam figuráját, ezzel megtartva a szükséges távolságot. Az Auschwitz, végállomás nem visszaemlékezés, vagy történelmi tudósítás, hanem Eddy története, amely megmutatja, hogy a legembertelenebb körülmények között is létezhet szeretet és támogatás, és érzékelteti: az intolerancia és a felsőbbrendűség érzése szélsőséges esetben a legelképzelhetetlenebb tettekhez vezethet.
A lágerben íródott történetet nem befolyásolta az emlékek későbbi változása, és nem igazították hozzá később sem a felszabadulás után szerzett tudáshoz. Ezáltal ellentmondásos elemeket is találunk benne: Eddy egy alkalommal arra kéri a tábor orvosát, a Lagerarztot, hogy mentse meg felesége életét, és helyezze át más munkára. És bármennyire is tűnik ez abszurdnak egy haláltáborban, az orvos jóvá hagyja a kérést. Noha akkoriban a foglyoknak a név nem mondott sokat, és a szerző nem is tartotta fontosnak, alakja azonban nem elhanyagolható: ő volt a hírhedt Josef Mengele, a Halál Angyala.
A de Wind család utószavában így olvashatunk erről: „Nyugtalanító gondolat. Különösen azért, mert tudatosítja bennünk, hogy Auschwitz hóhérai nem voltak vadállatok, sem egy másik bolygóról jött űrlények, hanem hétköznapi emberek, akik képesek voltak emberi döntésekre is. Vajon ettől kevésbé lesz Mengele akkora gonosztevő, mint amilyennek ma tekintjük? A választ Eddy maga adja meg egy beszélgetésben, amelyet Friedellel folytat arról, hogy némelyik idősebb SS néha látszólag megmagyarázhatatlan módon emberséges döntéseket hoz. „– Nem gondolom, hogy ez mellettük szól – vélekedett Hans. – Épp ellenkezőleg. A fiatalokat a Blut und Boden (Vér és föld) szellemében nevelték, ők nem ismertek mást. Az idősebbek, mint ez a Lagerarzt, az ilyen kisebb tettekkel mutatják, hogy valami maradt bennük a neveltetésükből. Ők még mást tanultak, és emberek is maradhattak volna. Ezért nagyobb a bűnük, mint a fiatal nácicsordáé, amelyik sose látott mást.”
Auschwitz mindig ott ült velünk a konyhaasztalnál – idézte fel Melcher de Wind, a szerző fia édesanyja szavait a kötet szerdai bemutatóján. Balázsy Panna kérdésére válaszolva elmondta: fájdalmas volt a félelem árnyékában, és annak tudatában élni, min ment keresztül az édesapja. Ő és a testvérei már fiatalon megismerkedtek a történetével, ugyanis a később pszichiáterként is dolgozó édesapjuk úgy tartotta, el kell mondani nekik az igazságot, hiszen a gyerekek fantáziája sokkal szörnyűbb dolgokat is képes megalkotni. Melcher de Wind hangsúlyozta, ő nem szereti a második generáció megfogalmazást, sokkal inkább a túlélők gyerekei kifejezést tartja helyénvalónak. Úgy érzi, ez fejezi ki igazán, amit ő is érzett: mint elmondta, egészen apja haláláig őt is eltöltötte a félelem, nem tudta igazán meghatározni önmagát, később vált csak képessé arra, hogy a saját életét kialakítsa.
Annak kapcsán, hogy a legifjabb generációkkal hogyan lehet megértetni e történések súlyát, Melcher de Wind így nyilatkozott lapunknak: – Auschwitz előtt nem volt Auschwitz. A holokauszt előtt nem volt holokauszt. Korábban elképzelni sem tudtunk ilyen tragédiát. Miután ez megtörtént, mindannyiunknak felelősségünk megismerni és megpróbálni megérteni azt. Az iskolák, szülők, a média feladata elmondani a fiataloknak mindezeket. S azt hiszem, hetvenöt évvel később elég távolságunk van ahhoz, hogy humánusabb módon beszéljünk erről, és ne csupán a gyilkosságokról: tudniuk kell az embereknek ezekről is, de úgy vélem, az új generációk sokkal nyitottabbak azokra a történetekre, amelyek az egyes emberekkel történtek. – Melcher de Wind hangsúlyozta, az iskolák felelősségét abban látja, hogy megértessék a fiatalokkal, mit is jelent valakinek átélni ezeket a borzalmakat, akár egy velük egyidős fiatalnak.
– Auschwitz egyenlő a gyűlölettel, a félelemmel, és az emberek legsötétebb oldalát mutatja meg, de talán itt az ideje, hogy tanuljunk ebből, és tudatosítsuk magunkban: jelen van a remény, a szeretet, a szolidaritás, és ez segíthet túlélni – emelte ki a kötet egyik legfőbb céljaként, és hozzátette: hetvenöt éve mondjuk azt, hogy soha többé Auschwitz, ám még mindig sok borzalom történik a világban. – A politikai okokkal foglalkozunk, noha itt lenne az ideje, hogy meghallgassuk azok történeteit, akik ezt átélték, és elgondolkozzunk azon, hogy volt ez lehetséges. Meg kell próbálnunk megérteni, hogyan volt egyszerre jelen a gonosz és a jó Auschwitzban. Ez az egyetlen módja, hogy elkerüljük ennek megismétlődését.
Infó:
Eddy de Wind: Auschwitz, végállomás.
Fordította Alföldy Mari,
Athenaeum Kiadó, 2020.
