Ez egy különleges ország. A nép büszke lehet ősi múltjára, rovásírására, a bátor harcosokra, akiknek támadásaitól félt az akkori Európa nagy része. A keresztény térítés ellenére erős pogány hagyományok éltek sokáig. A különleges hősiesség nemcsak a férfiakra volt jellemző: például a kora-újkorban egy nő védett egy ostromlott várat a támadó ellenség, halott férje politikai riválisa ellen. Az özvegy nemesasszony bátran vezette az ellenállást, és mikor feladni kényszerült a várat, legalább a védőknek kegyelmet tudott kieszközölni, bár a király később megszegte ígéretét. Hősiességük ellenére ismételt szerencsétlenségek sújtották a lakosságot. Az egyik uralkodó csatát vesztett egy az ország leigázására törekvő erősebb ellenséges hatalommal szemben, s így az Oszmán birodalomban kötött ki száműzetésben. Különleges sorscsapások sújtották az országot, területe kétharmadát vesztve, valamikori nagyhatalomból kicsi európai ország lett. Lakosainak száma tízmillió körül van, bár ugyanakkor sokan élnek külföldön.
Mi is lehet a sorsa egy ilyen, a történelemtől különlegesen sújtott ország népének a modern korban? Logikusnak tűnik, hogy áldozatnak tartja magát, a trauma miatt elkerülhetetlenül torzult az identitása, és ismételten autokratikus uralom alá keveredik. Hogyan is lehetne másként, hogyan birkózhatott volna meg annyi sorscsapással anélkül, hogy végzetesen sérül a kollektív önazonosság, a gazdasági lehetőségek? Hogyan is építhetett volna demokráciát mindezek után?
Milyen lehet egy ilyen országban élni? Gazdaságilag egész jól: az egy főre jutó bruttó nemzeti termék a világ legmagasabbjai között van. Szellemiségében is nyitott, sok menekültet befogadott: bár 2015-ben a lakosság 1,7 százalékának megfelelő számú menekült kapott menedékjogot, és történt valódi terror-támadás, mind az emberek, mind a kormány fontosabbnak tartja a nyitott társadalmat, mint a demagógiát. Így egy felmérés szerint ez a világ legjobb országa a bevándorlók számára.
A támadók, akik félelemben tartották Európát, a vikingek. A későbbi Svédország területéről a brit szigetekre és Kelet-, Délkelet-Európába rajzottak ki. Nem csak raboltak: katonai szolgálatot is teljesítettek, és a kereskedelmük is élénk volt. Az akkor még nem egységes svéd terület vált a legkésőbb kereszténnyé Skandináviában, és pogány kultikus központ működött még a XI. század második felében is Uppsalában. A rúnák történelmi szerepe sokkal fontosabb volt a magyar rovásírásénál. Használatuk igen elterjedt volt, a kereszténységre térés előtt és után is, a rúnaírásos sírkövek a korai történelmi emlékek fontos csoportját képezik. S bár volt modern szélsőjobboldali svéd viking-kultusz, és a neo-nácik most is sajátjukként tekintenek a rovásírásra és a pogány szimbolikára, a többség és a kormány számára mára mindez inkább történelem, és nem az “igazi svéd” fémjelzése.
A vár hős védője Kristina Gyllenstierna volt, Sten Sture felesége, aki II. Krisztián dán király ellen védte Stockholm várát 1520-ban. 1700-ban egy dán, norvég, lengyel-litván és orosz szövetség támadt Svédországra, hogy területeket csikarjanak ki tőle. Az oroszok ellen harcoló XII. Károly (1697-1718) a poltavai csatavesztés után menekült az Oszmán birodalomba.
A XVII. század közepére, a vesztfáliai béke után a svéd hódítások következtében Európában csak Oroszország és Spanyolország területe haladta meg Svédországét. Norvég, dán, finn, livóniai (a mai Észtország és Lettország) és egyéb területek a svéd birodalom részei voltak. A nagy északi háború vége, az 1721-es békekötés után azonban a svéd birodalom óriási területveszteséget szenvedett el, s így nagyhatalmi szerepét elvesztve Svédország kicsi országgá vált. A legtovább Finnország maradt svéd uralom alatt: a középkortól Svédországhoz tartozott, mely a XII-XIII. században bekebelezte, de máig vitatott, hogy háborús vagy inkább békés módon. Sok svéd telepedett le finn területen a következő századokban. A XIX. század elején egy Oroszországgal vívott, vesztes háború következményeként azonban Svédország arra kényszerült, hogy Finnországot átengedje Oroszországnak.
Érdekes módon mindez nem a “mindent vissza” követeléséhez vezetett, nem annak hangsúlyozásához, hogy a balsors sújtotta ország életképtelen, és igazságtalanság áldozata, hanem reformhoz, amely hatékonyabb állami szerveket eredményezett. A második világháború sem azt a lehetőséget jelentette, hogy a nácik oldalán területeket lehetne visszafoglalni, vagy esetleg a lakosság egy részének kifosztásával, meggyilkolásával a többiek megszedhetnék magukat.
Svédország semleges maradt a második világháborúban. Igaz, hogy bizonyos engedményeket tett a náci Németországnak, vasat exportált oda, és 1941-ben megengedte, hogy a német csapatok a svéd vasútvonalakat használják a Szovjetunió felé. A reálpolitika azonban nem jelentette a náci tábor teljes kiszolgálását. 1940-től a svéd kereskedelmi flotta jelentős részét az angoloknak adták bérbe, a megfejtett német kódolt üzeneteket továbbították a szövetségeseknek, és 1943-ban a svédek befogadták Dánia szinte egész zsidó lakosságát (kb. 7200 főt, továbbá egy részük nem-zsidó házastársát), akiket a dánok halászhajókon szállítottak át, miután a náci deportálási terv kiszivárgott. Nemcsak arról volt szó, hogy nem küldték vissza, aki megérkezett: be is jelentették, hogy az ország kész befogadni a dán zsidókat. Továbbá svédek, így Folke Bernadotte, Valdemar Langlet és Raoul Wallenberg tevékenyen közreműködtek az európai embermentésben.
Svédország a szomszédos Finnországgal is jó viszonyt tudott kiépíteni. A finnül beszélő lakosság egy része Svédországban maradt 1809-ben, amikor Finnország orosz fennhatóság alá került. A finn bevándorlás tovább növelte a számukat; a finn hivatalos kisebbségi nyelv Svédországban. A másik oldalon svéd kisebbség él Finnországban. Bár a XIX.-XX. században kialakultak nacionalista feszültségek, így a finn nyelvi homogenizáció szorgalmazása, és jelentős svéd kivándorlás, illetve a svéd kisebbségi jogok követelése is, a második világháború óta nem elmérgesedett, hanem tisztult a helyzet. Mivel nem kell svéd területi követelésektől tartaniuk, mára Finnország sem ellenséges a svédekkel. Finnország alkotmányában rögzítette, hogy a nemzeti nyelvek a finn és a svéd. A kétnyelvű gyerekek száma növekszik.
Svédország lakossága 2010-ben nem érte el a kilenc és fél milliót. Mivel mind a születések száma, mind a bevándorlás hozzájárul a lakosságszám növekedéséhez, az mostanra jóval tízmillió fölé emelkedett. Svédország sem tökéletes ország, persze; megvannak a maga problémái. De ahhoz az országhoz képest, amire a kedves olvasó először gondolt, valóban különleges. Mondhatnánk, egy csoda.
A szerző történész professzor Cambridge-ben