Amennyiben külföldre vagy a magyar futball régmúltjára tekint az ember, nem mondhat mást: a futball csudálatos. (Még akkor is, ha azt olvastam egy cikkben az interneten, hogy a hatvanhatos világbajnokságon a magyar–brazil 3-2 volt. Nyilván a korral jár: a második dél-amerikai gólra még véletlenül sem emlékszem. Amúgy a 3-2 is szép lett volna, hát még milyen gyönyörű lehetett a 3-1...)
De vissza a mához: nem győzök bámulni egy norvég tinédzsert meg egy spanyol öregfiút. A tizenévest Erling Haalandnak hívják. A csatárt a Dortmund a télen szerződtette a Salzburgtól, ahol már világklasszis jegyeket mutatott akár a legjobbak ellen is. (Lásd: a két BL-meccs a Liverpoollal, elképesztően magas színvonalon. Jelzem, a magyar–brazil is Liverpoolban volt.) Salzburg 550 kilométernyire van Budapesttől, a jelen magyar labdarúgásától meg nagyjából fényévnyire. Haaland sem a hazai akadémiák nívóját idézi, hiszen hatalmas termete ellenére robbanékony és villámgyors, feltűnően technikás, a gólérzéke pedig a legnagyobbakét idézi.
A német Bundesligában egyenesen Gerd Müller-i módon mutatkozott be. Az Augsburgban vívott „tavaszi” nyitómérkőzésen a vetélytárs 3-1-es vezetésénél állt be, majd húsz perc alatt mesterhármast ért el, és vezérletével a Dortmund az utolsó fél órában 5-3-ra fordított. A Kicker sportmagazin természetesen a legkiválóbb érdemjeggyel, az 1-essel osztályozta a rendkívüli teljesítményt, és a meccs emberének Haalandot választotta. A produkció arra a bemutatóra hasonlított, amelyet a skandináv ifjú a múlt évi U20-as világbajnokságon adott elő: a lengyelországi Lublinban kilenc gonosz gólt rámolt be Honduras csapatának (12-0). S mifelénk a norvég futballistákat sokan még ma is hajlamosak „sífutóknak” csúfolni...
A másik hős húsz évvel idősebb Haalandnál: júliusban lesz harminckilenc. Nem látszik a játékán, pedig nem sokat pihent. Joaquin a Betisnél töltött első időszakában öt évad alatt csak tíz bajnokiról hiányzott, aztán öt valenciai szezonjából is csupán egy akadt, amelynek során harmincnál kevesebb meccset játszott a La Ligában. (Akkor is huszonnyolcszor a pályán volt.) Ám úgy fest, nem tud elfáradni: legutóbb a Real Sociedad ellen (3-0) is finom gólt szerzett a Betisben, ahova 2015-ben visszatért, sőt a klub hatodik legnagyobb részvényese lett, miután 1,2 millió eurót fektetett a sevillai „szerelembe”.
Azt nem lehet mondani, hogy bevásárolta volna magát a csapatba, mert úgy futballozik, mint legragyogóbb fiatal klubtársai, köztük az új brazil felfedezett, a huszonegy éves Emerson Junior. Pedig már 586 első osztályú találkozó, és – mindent egybevetve – 718 fellépés van mögötte. Tizennyolc évvel ezelőtt járt első világbajnokságán, amelyen egy Gamal Ghandour nevű egyiptomi svindler azt merte állítani: a labda kigurult az alapvonalon, mielőtt Joaquin a hálóba továbbító Morientes fejére emelt volna. A szemtanú hitelességével tehetem hozzá: a labda még a vonalat sem érte el, de hát azon a vb-n a társházigazdákat többször is szemérmetlenül juttatták tovább. A gól nélküli találkozó végén tizenegyesek döntöttek, egyedül Joaquin rontott. (Ivan Helguera a kvangdzsui meccs után azt mondta: „Két szabályos gólunkat vették el tőlünk. Azért nem győztünk, mert nem akarták, hogy nyerjünk.”)
Joaquin ezt nyilván sosem feledi el, miként azt sem, hogy egy vesztes északír–spanyol meccs után szóban nekiment Luis Aragones szövetségi kapitánynak, s emiatt 2007 őszén játszotta eddigi utolsó, ötvenegyedik válogatott mérkőzését. (A „záró szám” is az északírek ellen volt: a Las Palmasban 1-0-ra megnyert találkozó második félidejében Fabregast váltotta.)
A spanyolok 2007 februárjában harmincöt meccses veretlenségi sorozatba kezdtek, majd a kritikus Joaquin nélkül megnyerték a 2008-as és a 2012-es Európa-bajnokságot, valamint a 2010-es vb-t...
Ez azonban nem gátolja meg a szélsőt abban, hogy 2020-ban is remekeljen. Tavaly sem volt piskóta: decemberben ugyanúgy mesterhármassal lepte meg a Bilbaót, mint Haaland az Augsburgot. Pedig az old boy-jal kapcsolatban lassanként azt kell kérdezni és válaszolni: „Mennyi? Negyven!”
