Van egy tizenöt éves ENSZ közgyűlési határozat, amely január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. Azért ezt a napot, mert akkor volt ötven éve, hogy a Vörös Hadsereg katonái elérték az auschwitzi haláltábort és felszabadították az ott talált pár ezer haldokló rabot. Az előző hetekben a nácik tízezrével hajtották el az életben maradott foglyokat a táborokból, akik nem bírták a menetet, azokat útközben agyonlőtték. A többség más munka- és koncentrációs táborba került, ahol sokan már nem érhették meg a felszabadulást. De sokan megérték és emlékeztek. Auschwitz így vált azzá a hellyé, amelynek emléke leginkább fennmaradt a nemzetközi emlékezetben, s amikor évtizedekkel a náci népirtás után az emberiség kezdte felfogni a történtek súlyát, jelképpé lett.
Abban, hogy az ENSZ globális emléknapot adott a holokausztnak, kellett Srebrenica is. Azaz a kilencvenes évek polgárháborúja a széteső Jugoszláviában. Ott kiderült, hogy a népirtás egyáltalában nem csak a múltban elképzelhető, örökre lezárt téves fejezet az emberiség történetében. Megismétlődhet. A sok ezer srebrenicai férfi és fiú válogatás nélküli legyilkolása csak azért, mert bosnyákok voltak, tartalmilag azonos a nácik ipari zsidó-irtásával. Itt történt Európa közepén, a szomszédok hajtották végre a szomszédokon, voltaképpen civilizált emberek. Ráadásul közönyös semmittevéssel az ENSZ holland békefenntartói sem léptek közbe. Ez akkor még egészen friss emlék volt, s az új évezredben még volt annyi konszenzus és optimizmus a világpolitikában, hogy feltételezték, az emlékezés és emlékeztetés intézményesítése megfelelő elrettentő és pedagógiai hatással lesz a következő nemzedékekre.
Ennek a téves feltételezésnek volt egy másik háttere: ekkor még működött a közép- és kelet-európai rendszerváltások feletti globális eufória, a hit, hogy a hidegháború végével nem csak a kommunista diktatúrák omlottak össze, de végső tisztázásra is sor kerülhet, amely tiszta lapot teremt, szinte letörli az önkényuralmi rendszerek minden bűnét. Ez pedig csak úgy történhetett meg, ha a náci zsidó-irtás tetthelyén tisztázzák a történteket. Tisztázni kellett a bűnrészesek és bűnsegédek szerepét a holokausztban. Ez pedig a kezdetektől, azaz a rendszerváltásoktól, a Szovjetunió szétesésétől erős társadalmi ellenállásba ütközött. A diktatúráktól, a szovjeturalomtól felszabadult társadalmak nem hajlottak erre, sőt sok helyen megpróbálták indokolni a helyi fajgyűlölő nacionalizmusokat, s a szélsőjobboldali erők önkéntes részvételét a népirtásban. A történelemtudomány tisztázta: a nácik és helyi alvállalkozóik már 1941-43-ban meggyilkolták a kelet-európai zsidók nagy részét, s mire az auschwitzi gázkamrák teljes üzemre kapcsoltak, óriási tömegeket pusztítottak el Sobibór és Treblinka gázkamráiban.
Ezeket a haláltáborokat felszámoltak, ahogy közeledett keletről a Vörös Hadsereg. És mivel itt, ahogy Ukrajna és Fehéroroszország más gyilkos mezőin és erdeiben, főleg a helyi zsidókat ölték, ezekről a rémtettekről máig keveset beszélnek. Sok fontos könyv jelent meg a témáról, de a bűntett valahogy nem lett része a holokauszt narratívának. Ennek talán a fő oka, hogy a háborúról szóló szovjet elbeszélésben nem emelték ki a zsidók elleni célzott népirtás tényét, hanem a szovjet állampolgárokon elkövetett náci rémtettekről beszéltek. A hatvanas években kezdtek megemlékezni a Kijev melletti Babij Jar tömeges kivégzéseiről, de Hruscsov menesztése után ott is elmismásolták a tényt, hogy ez is a holokauszt része volt.
E hónap végén tehát Auschwitz felszabadításáról emlékeznek meg. Hetvenöt éve a holokauszt ezzel még nem ért véget, zsidók százezreit ölték meg a nácik a hitlerizmus összeomlásáig. És gyilkoltak Magyarországon is a magyar nyilasok. Két nagy rendezvényt is tartanak ezen a 75. évfordulón. Az egyiket Jeruzsálemben, a Jad Vasem intézetben: ez a rendezvény a World Holocaust Forum ötödik tanácskozása lesz. Az alapítványt Vjacseszlav Mose Kantor, az Európai Zsidó Kongresszus elnöke - orosz dollármilliárdos - hozta létre. A másikat a lengyelországi Oświęcimben, azaz az Auschwitz-Birkenau haláltábor területén rendezik. Egyelőre azt tudni, hogy politikusok, koronás fők jelennek meg mind a két helyen, lesz, aki mindkét helyen megjelenik. A megemlékezésnek a tanulságtételt kellene szolgálnia. Az emlékezést és a figyelmeztetést a mai világnak. Ehelyett ez a téma már jó előre politikai csetepatévá vált.
Először Vlagyimir Putyin szólalt meg, aki elképesztő energiával állt ki az 1939 augusztus végén megkötött Sztálin-Hitler alku (a Molotov–Ribbentrop-paktum) mellett. Egyúttal hevesen támadta a két világháború közötti lengyel rezsimet, annak berlini nagykövetét antiszemita disznónak, gazembernek nevezte. Putyin sztálini érveléssel indokolta a sztálini politikát, ami jól beleillik a mostani orosz hivatalos narratívába. Röviden: az alku Hitlerrel jó volt, mert így növekedhetett a szovjet birodalom. Az orosz hivatalosság szemezget a történelmi tényekben. A lengyel rezsim valóban antiszemita volt. Sztálin viszont átadta Hitlernek a zsidó származású német kommunista emigránsokat. És lehetne sorolni a történeteket, tényeket. A történelmi emlékezet nem azonos a történelemmel, miközben kölcsönösen alakítják egymást.
A világháború alatti zsidó-irtást ma a politikák instrumentálisan kezelik. A lengyel államfő bejelentette, hogy nem megy el a jeruzsálemi rendezvényre, mert ott neki nem adnak szót, miközben Putyin beszédet mondhat. Auschwitz Lengyelország területén van, sok nem zsidó lengyelt is megöltek ott a nácik. Andrzej Duda elnök felszólalása szerintem indokolt lett volna. Cáfolhatta volna Putyin állításait, ha az orosz elnök ismét előáll ezekkel. De beszélhetett volna Jeruzsálemben a lengyelek és zsidó bonyolult viszonyáról, a meg-megújuló antiszemita kampányokról is. Tisztázhatta volna, miért teszi nemzeti hősökké a nácikkal együttműködő, bujkáló zsidókat gyilkoló nacionalistákat az őt államfővé emelő kormánypárt. Miért akartak törvényt hozni azok ellen, akik feltárják lengyelek részvételét a népirtásban.
Az orosz birodalomépítés mítosza vitázik a lengyel történelmi legendákkal. Ezek a viták alkalmasak arra, hogy alakítsák a közgondolkodást, a régi dicsőség és nagyság felidézése, a történelmi ellenség felfestése merő aktuálpolitika. Az emlékezetpolitikai csatározás nem a zsidókról szól.
Auschwitz a legnagyobb magyar temető. A magyar kormány elismerte, a zsidó magyarok kiszolgáltatása, Auschwitzba szállítása nem mehetett volna végbe a magyar közigazgatás szorgos részvétele és a társadalom közönye, vagy egyetértése nélkül. Nem rajtuk múlott, hogy Budapesten sokan megérhették a felszabadulást. Az országot tíz éve uraló jobboldali politika időnként sajnálkozó arccal tesz ilyen kijelentéseket fekete kalapban. Tehát a zsidók megemlékezésein, rendezvényein. (A hírek szerint most Orbán Viktor utazik Auschwitzba, Áder János pedig Jeruzsálembe.) Miközben Horthy és emberei rehabilitálásán, a két háború közötti kor restaurálásán serénykednek. Semmi jele nincs annak, hogy feldolgozni akarnák, mi vezetett a történtekig. A Fidesz holokauszt-politikáját legjobban a Sorsok Háza projekt ábrázolja. Nem az, hogy nem bír megvalósulni, hanem, az, hogy megvalósulásának akadálya, hogy a hatalom nyilvánvalóan azt akarja, hogy ott ne a százezrek elpusztításáról, hanem kevesek megmentéséről legyen szó, és ne firtassák a Horthy-világ (és az akkori magyar társadalom) bűnrészességét. Pedig ez a feltárás, megértés, az elődök bűneinek belátása kell ahhoz, hogy végre ne kelljen mindig Auschwitzról beszélni. Sem itt, sem másutt.
