Mielőtt belefognánk a történetbe, tartozom egy vallomással. Az egész azzal kezdődött, hogy a szekrényből előkerült néhány megfakult fénykép és újságcikk. Ekkor jöttem rá, hogy Cserépváralja hatvan éve része a családi legendáriumnak, de alig tudok róla valamit. Egyszer talán jártunk is ott, sok évvel ezelőtt, de szinte semmire sem emlékszem. „Ha nem ott kezdek tanítani, sokkal kevesebbet tudnék az életről” – mondja az anyám, és mesélni kezd.
Horváth Vilmos (barátainak Vili) Újpesten lakott, és minden reggel az 55-ös villamoson zötykölődött be a városba. A Kiss János altábornagy utcáig – itt működött a két évvel korábban indult Felsőfokú Tanítóképző – mindig bőven volt ideje kiolvasni a Népszabadságot. Azon a szeptemberi csütörtökön is már átrágta magát a második Kádár-kormány megalakulásáról és az ennek megfelelően egyre szebb jövőről szóló cikkeken, amikor megakadt a szeme egy tízsoros közleményen. A cserépváraljai szülők kétségbeesett „kiáltványa” volt, amelyben azt írták, hogy tanító híján nem tudják megkezdeni a tanévet a helyi iskolában. Horváth Vilinek fogalma sem volt, hol a fenében lehet az a Cserépváralja, de amikor szokás szerint a Moszkva téren találkozott a barátaival, azonnal szóba hozta a különös cikket. Mire beértek a főiskolára, már kész volt a terv: jelentkeznek az állásra, és életük első munkahelye Cserépváralja lesz. (De vajon hol a pokolban lehet az a falu?)
Amikor ma a rendszer óriási bűnének tartjuk a pedagógushiányt (mint ahogy az is), nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a ’60-as években sem volt más a helyzet. Akkoriban a demográfia volt a mumus: a Ratkó-korszak hajnalán egyre több gyerek született, és a háborús generáció már nem volt képes elegendő szakembert – jelen esetben tanítót – biztosítani számukra.
Vasaló mindenképpen kell
Az öt jó barát: Haraszti Kati, Frank Jutka, Földi Jancsi, Horváth Vili és Vágó Bandi – ahogy a korabeli újságok kötelező jelleggel megemlítették, mindannyian KISZ-tagok – az újjászervezett felsőfokú tanítóképzés kiválóságai voltak. Tele tettvággyal és elhivatottsággal. Egy óra múlva már mindannyian az akkori főigazgató, Békési László szobájában ültek, és egymás szavába vágva magyarázták, miért akarnak mindenáron segíteni a cserépváraljaiaknak. „Aki a Kádár-rendszer bürokráciáját szidja, annak szíves figyelmébe ajánlom, hogy egy órával később már a minisztérium is áldását adta a partizánakciónkra” – meséli Katalin, aki idén 80 éves és egész életében tanító volt. (Nem mellesleg a szerző édesanyja, ahogy már biztosan kitalálták.) Majd’ hatvan évvel az események után is úgy gondolja, élete meghatározó fél évét töltötte a borsodi faluban. „Az egy pillanatig nem volt kérdés, hogy menni akarunk. Az viszont kiderült, hogy ötünk közül csak négyet tud fogadni a falu. Sorsot húztunk. Frank Jutka még évtizedekkel később is mesélte, mennyire bánta, hogy ő lett az, aki kimaradt.”
Két nap múlva már Cserépváralján voltak. Az akkor 1800 lakosú borsodi község alig 20 kilométerre van Mezőkövesdtől. Igaz, ez a 20 kilométer több mint háromnegyed órás buszos zötykölődést jelent. „Amikor sietve összeszedtük a cuccainkat, abban megállapodtunk, hogy egyvalamire feltétlenül szükségünk lesz, és az egy vasaló. Az utolsó pillanatban sikerült is szereznem egyet: vadonatúj, szovjet elektromos szerkezet volt… Amit aztán soha többet elő nem vettünk. Tudniillik kiderült, hogy Cserépváralján nincs villany.” Mint ahogy más se nagyon. Egy templom, egy kocsma, kisbolt, az iskola és egy kultúrszoba. Nagyjából ezeket a „közszolgáltatásokat” kínálta akkoriban a település. És egyetlen pedagógust – az iskola igazgatóját – a 130 gyerekre.
Orgiák és más gyanús dolgok
Az igazgató – finoman szólva – tartózkodva fogadta a pesti különítményt. Talán jobban örült volna, ha a gyerekek a közeli tardi iskolában kezdik meg az évet, azzal kevesebb lett volna a macera (Cserépváraljának ma már tényleg nincs saját iskolája, a gyerekek Tardra járnak). Az igazgatónál csak a plébános volt óvatosabb. Ki tudja, miért, talán a pártállam meghosszabbított karját látta a négy lelkes huszonévesben, de mindenesetre óva intette a híveket a gyanús pestiektől.
„Azt rögtön átláttuk, hogy itt az ember az olvasáson és a beszélgetésen kívül semmit nem tud csinálni esténként, úgyhogy sürgősen beszereztünk egy kurblis lemezjátszót meg egy pár lemezt Mezőkövesden. Zenét hallgattunk és nagyokat röhögtünk esténként – meséli Katalin. – A plébánosnak az volt a fixa ideája, hogy orgiákat tartunk. Egyébként is gyanús volt, mit keresünk mi ott? Cserépváralján dolgozni büntetésnek számított, azt találgatták, mit követhettünk el, hogy itt végeztük?” Hogy ez mennyire igaz volt: az utánuk jövő fiatal tanítónőt azért „száműzték” ide, mert összeszűrte a levet valami fő pártfunkcionáriussal, és el kellett távolítani a közeli városból.
Ettől eltekintve a község örömmel látta a pesti „tanár urakat és a kis hölgyet” – emlékszik vissza Földi János. „Nekünk minden furcsa volt: az áram és komfort nélküli élet, a lavórban mosdás, az udvari budi, a szegényesen felszerelt iskola, és hogy Katit mennyire nem vették emberszámba. Náluk csak a férfi számított. Mentünk az utcán négyen, jöttek a férfiak, kezet ráztak velünk, és az egyetlen lány mintha ott se lett volna.
A helyiek gyanakvását egyébként más is táplálta. A négy „hős fiatal tanító” pillanatok alatt az akkori média kedvence lett. Kezdve attól, hogy a Népszabadság – azonnal sztorit szimatolva az ügyben – saját újságírójával és autójával vitette le a gyerekeket Cserépváraljára, jött a többi is. Az akkori legnépszerűbb hetilap, a Nők Lapja és az Ország Világ, sőt a tévéhíradó is nagy riportban számolt be róluk. Az adást a szomszédos Cserépfaluban nézték meg, visszafojtott lélegzettel, az egész falu jelenlétében, tudniillik csak ott volt tévé és áram.
Amúgy igazán úri módon bántak velük. Meghívót kaptak minden disznóvágásra és lagziba, volt, hogy fejenként húsz kiló „disznóságot” kellett hazavinniük, mert nem tudták megenni.
A mindenre kiképzett pesti tanítók az első nap rájöttek, hogy amire itt szükség lesz, azt sosem tanulták. Tudniillik a cserépváraljai iskola úgynevezett részben osztott osztályokkal működött. A két alsós tanító két tanteremben foglalkozott a gyerekekkel, egyikük az 1. és 3., a másik a 2. és 4. osztállyal. A felsősökre egyetlen terem maradt, viszont három tanár. „Amikor a következő félévben visszajöttünk Pestre, azonnal írtunk a főigazgatónak, hogy a következő évfolyamokat komolyan fel kell készíteni ezekre a helyzetekre, különben baj lesz. Ha jól tudom, ez azóta benne is van a tanítóképző tantervében” – emlékszik vissza Haraszti Katalin, aki azért hozzáteszi, hogy nem hagyták őket teljesen magukra. Bár egy sor dologra egyedül kellett rájönniük, időnként kaptak szakmai továbbképzést pesti tanáraiktól. Olyasmire azonban ők sem készíthették fel őket, mint az erős helyi tájszólás. „Legalább egy hónap volt, mire mindent megértettünk, amit mondtak nekünk. A palóc tájnyelv sokszor szinte megfejthetetlen volt. Egyszer például Vili kétségbeesve rohan be a terembe, hogy a kis Tóni azt hajtogatja, ugyozhatnám, de ő nem érti. Mire átmentünk a szomszéd osztályba, szegény gyerek kétségbeesetten állt a terem közepén, alatta egy jókora tócsa. Pisilni akart kimenni, de ki értette azt?”
Volt aztán olyan is, amit a helybeliek nem értettek. „Volt a falu határában egy domb, télen onnan szánkóztunk le a gyerekekkel. Amikor először felmentünk, láttuk, hogy a szülők mind összegyűlnek a domb alján, és gyanakodva méregetnek minket. Nem értettük, mi a baj, de aztán kiderült, hogy itt még soha senki nem látott rendes faszánkót – mondja nevetve Földi János.
Barlanglakást viszont a pestiek nem láttak korábban. Pedig sok cserépváraljai még akkoriban is a százéves, riolittufába vájta barlangokban élt. Sőt a busz éjszakai „garázsa” is egy barlang volt.
Teniszpálya – majdnem
A képesítés nélküli tanítók fizetése a ’60-as évek elején 800 forint körül volt, amiből fényesen semmiképpen sem lehetett megélni. De egy Cserépváralja méretű településen, főleg, hogy a szolgálati lakást a falu adta, és a tanítókat szinte minden szükséges dologgal ellátták – vaságyat a helvéciai tsz-ből hoztak, a szalmazsákokat a helyiek töltötték meg nekik –, ennyiből sem nélkülöztek. Igaz, költeni sem nagyon volt mire. „A kisboltban alig lehetett kapni valamit: lisztet, néha kenyeret, konzervet, cukrot, ilyesmit. Viszont ott árulták a lámpákban használt petróleumot is, amitől mindennek petróleumszaga volt. A mai napig érzem az orromban” – meséli Katalin.
És ha már szó esett a helyiek segítőkészségéről. A fiúkat rendszeresen hívták focizni a cserépváraljai csapatba. János testnevelőtanár is volt, és Bandi is hajlandó volt beállni, de Vili – hogy is fogalmazzunk? – nem volt sportos alkat. Néhányszor őt is próbálták beszervezni, és nehezen emésztették meg a visszautasítást. Akkor találták ki a többiek, hogy „Vili nagy teniszjátékos, de focizni sajnos nem szeret”. Sebaj – mondták –, akkor építünk a tanító úrnak egy teniszpályát. Ha tovább maradnak, biztosan kiderül a turpisság, de szerencsére februárban letelt a fél év, és a kis különítmény visszatért a főiskolára.
„Életünk egyik legszebb időszaka volt, én a mai napig élek az ottani élményekből és tapasztalatokból – mondja Földi János. – Aki nem tanít ilyen helyen, az talán sosem tudja meg, mit jelent »A Tanítóúr«-nak lenni.”
1961 áprilisában az amerikai csapatok megpróbáltak partra szállni Kubában. A disznó-öbölbeli fiaskó (és az azt követő rakétaválság) után a világ hirtelen egy világháború küszöbén találta magát.
A cserépváraljaiak talán az átlagosnál kevésbé féltek Kennedy elnök és Fidel Castro háborújától, de az újságolvasó, időnként hazalátogató pesti fiatalok annál inkább. „Azt mondogattuk állandóan, istenem, csak érjük meg, hogy egyszer saját osztályunk legyen Budapesten!” – mondja Katalin, és becsukja a megsárgult fotókkal teli albumot.
Mindannyian megérték.
