Bár az UNESCO a Világörökség-egyezmény kiterjesztéseként már 2003-ban elfogadta a szellemi kulturális örökség megőrzéséért létrejött megállapodást (Magyarország 2006-ban, 39.-ként ratifikálta), illat egészen 2018-ig nem került fel a listára – akkor a Pays de Grasse-i parfümhöz kötődő tudást, azaz a parfümnövények termesztését, a nyersanyagok ismeretét, feldolgozását, illetve a parfümkészítés művészetét vették jegyzékbe. Pedig – állítja Cecilia Bembibre egy nemrégiben megjelent BBC-tanulmányban – az elmúlt közel 20 évben a tudomány is megerősítette és számtalan ország felismerte, mennyire alapvetően határozzák meg az illatok egy-egy kultúra aktuális arculatát. Japánban például már a 2000-es évek elején rangsorolták az ország 100 legfinomabb illatú helyét; 2016-ban pedig a Koçi Egyetem Anatóliai Civilizációk Kutatóközpontja igyekezett nagyszabású, Illatok és a város című kiállításával szagokon keresztül bemutatni egy 4000 éves civilizációt. A kutatónő szerint a kultúrtörténeti vizsgálódások szempontjából nélkülözhetetlen fontosságú egy afféle illatbank létrehozása és világörökségi rangra emelése, hiszen egyfelől folyamatosan változnak, alakulnak át a hétköznapi életünk háttérillatai, másfelől pedig a szaglás mint legősibb érzék olyan szoros kapcsolatban áll agyunk limbikus rendszerével, hogy a lehető legkönnyebben hívhatók elő emlékek általa, akár a tudatalattiból is. Sőt eleve fel sem dolgozódnak illatok, ha nem haladnak át az agy olyan részein, melyek az emlékezeti hatásokkal kapcsolatosak. Ezt a folyamatot egyébként a pszichológusok az író Marcel Proust nyomán Proust-jelenségnek nevezik – ő írt először Az eltűnt idő nyomában lapjain az imént tárgyalt összefüggésről, azaz, hogy hogyan élte át a főhős egy teába mártott sütemény illata által a gyermekkori emlékeit.
Pótkávé- és császárzsemleszagú Budapest
Hogy a körülöttünk lévő világ az orrunkba is beleírja magát, arról nem egy költő és író értekezett már-már szagolható érzékletességgel. Kosztolányi Dezső 1930 körül például azt írja, hogy „Minden nagyvárosnak megvan a maga jellegzetes szaga. Budapestnek pótkávészaga van, Bécsnek sütemény-, Berlinnek füst-, Varsónak égettcukorka-, Madridnak csokoládé-, Brüsszelnek vanília-, Londonnak faggyú-, Párizsnak olvasztottvaj-szaga.” Krúdy a századforduló tájékán császárzsemle, frissen „csapolt ser- és virstliszagúnak” érzi a fővárost, ugyanakkor azt is megfigyelte, hogy Bécs, ahol több sört és virslit mérnek, mint Pesten, gyümölcs- és régiségbolt-illatú. Bár Krúdy orra valamiért leginkább a pia- és piacszagra élesedett, érezte azért ő a leheletnyi árnyalatokat is. „A belváros selyem- és bőrkereskedésbeli szagait elnyomta a mellékutcák sörházainak párája. A Kerepesi úti bazár-, gyaluforgács- és kanavászszagot parírozta a vendégfogadók atmoszférája, amelyeknek udvarába még nemrégen kocsival fordultak be a pasasérok. A Józsefvárosnak friss szafaládé- és friss káposztaodőrje volt; míg a Ferencváros egy nagy borospince volt, ahol sillerborszínű arcuk volt az öreg polgároknak, daloltak a korcsmák udvarain, és muskátli pirult az ablakokban. Budának télidőben régitemplom-szaga volt, mint litánia után. Nyáron pedig hagymás halászlé viaskodott a kucséberkosár mandulás és cukros ízeivel.”
Az ország Orra, Zólyomi Zsolt biológus-parfümőr szerint ma már nemigen lehetne ennyire plasztikusan körülírni egy-egy ország vagy város saját illatát. Úgy véli, hogy a mai metropoliszok nem jellegzetes illatúak, s hogy a legtöbb, legalábbis európai nagyváros belvárosában McDonald’s-, Starbucks- és szmogszag terjeng. Az Orr szerint a repülőgéppel összekötött multinacionális világfalunak jellegtelen az illata, s bár létezik számtalan kezdeményezés, mely térképre rajzolva vagy itatva mutatná meg a világ szagatlaszát, Zólyomi szerint ezek maximum csak hangulatfestő, bájos kísérletek, melyek adnak némi élményt, de nem azonosak a tapasztalati valósággal. Magyarországon sem érezni a kolbász- és unikumillat terjengését, pedig amikor megkeresték, hogy alkossa meg az ország illatát, ilyen és efféle ötletek megvalósítását kérték (volna) tőle.
A szagtérképektől a rosa centifoliáig
Nem légből kapott idea a szagtérképjelenség: leleményes New York-i utazásszervezők és idegenvezetők, igaz, nem szagolhatóan, csak körülírva, adnak effélét tematikus szagos túráikhoz, melyben részletekbe menően ismertetik az egyes negyedek illatát. A városlátogató turisták azt is megtudhatják, hogy az éppen érzett szag mi mindenből keveredik össze. Az ismertető szerint az utazóknak azt is számításba kell venniük, hogy az adott városrészben melyik napon szállítják el a komposztnak való háztartási hulladékot, és azt is, hogy milyen vágott virágnak van éppen szezonja. Harlemnek például szinte tömbönként változik a szaga. Míg keletre cheddar sajtos popcornt érezni, a spanyol Harlemben a közmosodák, a kifőzdék és műkörömszalonok szaga keveredik sörrel és egy kevéske emberi vizelet szagával. Astoriában mindenütt piruló bagelillat terjeng, Greenich Village-ben barna cukrot és etióp pörkölt kávét érezni, a Central Parknál pedig a vágott fű illata keveredik a lovak és lócitromok szagával. A turisták szerint a szagtérkép egyfajta városjellemrajz, az illatokon keresztül megismerhető az adott negyed életmódja és a benne élők szokásai is.
Zólyomi Zsolt ezt nevezi hangulatfestésnek, s bár egyet tud érteni vele, hogy egy-egy ilyen plusz izgalmasabbá és egyedibbé tud tenni például egy egyszerű városnézést, az illatok valódi jelentőségét nem ebben látja. Szerinte sokkal fontosabb, és a kulturális örökségvédelembe vevés szempontjából is meghatározóbb érv, az illatok múlt- és emlékidéző képessége. „Igaz, hogy a szagélmények hozzákötődnek a tudathoz, s hogy nagyon mély és ösztönös kapcsolatban vannak a tudatalatti mély rétegeivel – mondja –, azzal, hogy a modern városlakó ember egyre kevésbé természet közeli életet él és nem használja az orrát, egyre inkább gyengül maga a szaglásképesség is. Régebben, a reneszánszban például, egy-egy illat felidézése még a látványon is túlhatott. Botticelli Vénusz születése című képén, a habokból születő, a tenger felől kagylón érkező nőalak körül, a levegőben egy speciális rózsafaj, a Rosa centifolia szirmai kavarognak. Mivel a tenger közepén nem nő ez a növény, szerepeltetésének egyetlen oka, hogy a kor embere, meglátván ezeket a szirmokat, egyből a csodás és jól ismert rózsaillatra asszociált, ekképpen a nőt egy luxusparfüm-gerjedelem közepette érzékelte.”
Feléledő 100 éves emlékek
Ha azokat az illatokat, amelyeket már nem vagy csak alkalmanként, külön odafigyeléssel érez az ember, rekonstruálják a kutatók, azzal megőrizhetők, sőt élővé tehetők egykor volt vagy kikopóban lévő kulturális hivatkozások, állítja az örökségvédelemért lobbizó Cecilia Bembibre. A magyar Orr szerint is minden létező illat kikeverhető kémiailag, annyi megjegyzéssel, hogy akkor és amennyiben, ha a szakember legalább egyszer már szagolta azt. Lehet dolgozni visszaemlékezésekből és írásos dokumentumokból is, de Zólyomi Zsolt szerint az emberi nyelv nem képes az illatok kifinomultságának a szintjén kifejező lenni. Bármit le lehet írni apró érzékletességgel, de szinte lehetetlen, hogy a másik ember, aki hallgatja az élménybeszámolót, ugyanazt érezze, mint az, aki felidézni próbálja az adott illatot. Ezzel együtt ő maga is számtalan esetben idézte már meg a régmúlt történelmét szagokkal: a Várkert Bazár I. világháborús kiállításán például korabeli lövészárkok és hadikórházak hangulatát igyekezett illatvarázslással autentikussá tenni. Egyik teremből a másikba lépve a kapca és a lövészárkokba szorult katonák dohánnyal átitatott, hetek óta le nem vett, férfiizzadságtól átizzadt, sáros ruhájának a szaga keveredett a félelemmel megspékelt korabeli vegy- és fertőtlenítőszerek orrfacsaró illatával. „Ami azonban a puszta múltidézésnél is sokkal fontosabb erénye az illatokkal való »manipulálásnak«, az az emlékek előhívásának a lehetősége – meséli az Orr. – Egy alkalommal Versailles-ban, egy öregek otthonában tartottam illatbemutatót. Olyan szagmintákkal készültem, amiket az idős, majd’ 100 éves emberek érezhettek, amikor fiatalok voltak.
Megdöbbentő volt látni, hogy amikor egy kumarin nevű molekulát – mely kicsit olyan, mintha az ember a lóistállóban lévő szalmát szagolná – odadugtam egy 104 éves, tolókocsiban ülő, szociálisan teljesen bezárt, demens bácsi orra alá, ő pillanatokon belül megnyílt és mesélni kezdett. Már-már filmszerű részletességgel írta le, miként fejték a tejet a nagyapjával az Ardennekben lévő birtokuk istállójában, milyen volt a sajtárba surrogó tej hangja. Érezni vélte a szalma, a tehénlepény és a zsíros, meleg tej illatát, és egy ponton arra is emlékezni kezdett, hogy ülve a nagyapja csizmaszáráig sem ért fel. Három-négy éves kori emléke idéződött fel 100 évvel később egyetlen szippantás által.”
Zólyomi Zsolt szerint szép lassan az illatszakma kikerülhetetlenné válik, akár kultúráról, akár régészetről, bűnjelek utáni kutatásról vagy gyógyászatról legyen is szó. Egy jó Orr vagy orr a legapróbb illatmaradvány után is képes kiszagolni az összefüggéseket: Marie-Antoinette kesztyűjének bőrdarabkájából újraalkotni a francia királyné egykori parfümjét; vagy hermetikusan lezárt, szent olajokat tartalmazó márványtégelyekben rekedt illatfoszlányok alapján rekonstruálni az egyiptomi kultúra jellegzetes ájerét.
„Egyre több tudományos kísérlet bizonyítja azt is – zárja Zólyomi Zsolt –, hogy az illatok az orvoslás területén is egyre nagyobb szerepet kell, hogy kapjanak. Például hosszú, kórházi kezelésre kényszerült gyerekek gyógyulását bizonyítottan gyorsítja és a kezelések hatékonyságát mérhetően javítja, ha a gyerekek a kórteremben otthoni szagú környezetben lábadozhatnak; és az időszakos memóriazavarok vagy a részleges amnézia egyik leghatásosabb stimulátorai is az érzelmekre és az emlékekre ható ismert illatok.
