„Eufória? Helyesen írja le a kiállítás címe azt, ami 1989-ben, közvetlenül előtte, és közvetlenül utána történt? Ez volt az a várva várt esemény, melynek bekövetkezte osztatlan lelkesedést váltott (volna) ki mindenkiben? Kivéve a rendszerváltás veszteseit, a kommunista diktatúra gyakorlóit és haszonélvezőit. A rendszerváltás, úgy tartják, lezárt egy korszakot és megnyitott egy újat, korszakforduló volt tehát. S valóban az volt? Korai lenne ezekre a kérdésekre megnyugtató választ adni. Nem csak azért, mert harminc év nem feltétlenül az a történelmi távlat, melyből visszatekintve történelemként tűnhet szemünkbe ez a múlt. De azért is, mert sokkal inkább az egyéni és kollektív emlékezet és nem a higgadt történetírói beszéd ad róla számot.” Gyáni Gábor történész e felvetések mentén nyitotta meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ Eufória? Rendszerváltás-történetek Magyarországról című kiállítását, amely meg sem kísérel nyomvonalat vágni a történetírásban, hanem az emlékképek, élmények és főként vizuális dokumentációk mentén kalauzolja végig látogatóit a nyolcvanas-kilencvenes évek közismert és személyes történésein.
Az 1989-ben lezajlott eseményeket, vagy a háttérben zajló magánügyeket dokumentáló képek, fotósorozatok, videómunkák mind a kiállítás címében feltett kérdőjel köré tornyosulnak: az euforikusnak tűnő tapasztalatok mit jelentenek ma, harminc év távlatából azoknak, akik akkor átélték őket. A bemutatott alkotásokat, projekteket, műegyütteseket egy-egy személyes történet kíséri, amelyeket akkoriban már aktív gondolkodók, képalkotók mesélnek el saját perspektívájukból. Szilágyi Lenke családi történésekbe vegyült romániai élményeiről, Benkő Imre a kohászat 1986-2006 közti leépüléséről, Szebeni András a '89-es október 23-i demonstrációról ad számot fotográfiában és személyes vallomásban. Betekintést lehet nyerni a budapesti underground-kultúra anyagait tartalmazó archívumok korabeli projektjeibe, így többek közt a rendszerváltás előtti időszak utolsó betiltott kiállítását, a Magyarország a Tiéd lehet! koncepcióit is bemutatják.
A falakon láthatunk olyan elhagyhatatlan felvételeket (és hozzájuk fűződő vélekedéseket), mint Bánkuti András 1990-es Alkony című fotóját, a Magyar Demokrata Fórum Tovarisi, konyec! feliratú plakátját, vagy épp Szigeti Tamás Duplavé című képét, amelyen Göncz Árpád a győzelem jelét mutatja fel. Egyedülálló kezdeményezésekről is személyes beszámolókat kapunk, akár csak Almási J. Csabáé, amelyben Király Tamás divattervező Parlament-kalapjáról és az azt körülvevő hangulatról mesél, vagy épp Urbán Tamásé, aki a határbontást dokumentálta. Csomagtartójában haza is vitt emlékül egy kétszázas szögekkel rögzített keresztfát, amit aztán szomszédja legnagyobb örömére a kerítésükre szerelt. Mint írja, „a szomszéddal azóta régen kibékültünk, de én még mindig a vasfüggöny árnyékában élek.”
A kiállítás a változások egyéni megélésén túl a perspektíváról is mond valamit. Hiszen harminc év alatt felnőtt egy generáció, amelynek személyes kapcsolódása nincs az akkori eseményekhez, különféle történetszálakból, történelemkönyvek lapjairól, csalódott vagy felszabadult szülők, nagyszülők elbeszéléseiből próbálja összerakni magában a rendszerváltás fogalmát. A kiállítás ezt a zűrzavart is kézzelfoghatóvá teszi. Vannak persze tények: ilyen Nagy Imre dísztemetése, új politikusok tündöklése és bukása, gyárbezárások és megnyitások, disszidálások és hazajövetelek, tüntetések, felvonulások és nagy ünnepek. Minden más csupán az egyes emberek életének meghatározó momentumaiból, vagy jelentéktelen pillanataiból összeálló sokaság.
A képes történelmi olvasókönyvként funkcionáló tárlat nem állít többet, mint hogy az elénk vetített történelmi képzeteknek sokkal inkább igaznak, mint nagy szavakkal kifejezhetőnek kell lenniük. Ez a felismerés pedig bármely rendszerváltozásnál euforikusabb élménynek tűnik.
Infó
Eufória? Rendszerváltás-történetek Magyarországról
Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
Nyitva: február 23-ig
