Phia Ménard, aki két korábbi előadásával is járt már Budapesten, ül a kiterített kartondobozok előtt a Trafó színpadán. Erőt gyűjt. Azt írják a színlapon, hogy Pallasz Athéné sci-fi alteregójára hajazó jelmezben van. Legyen! Extrémnek extrém, az biztos, rövid fekete bőr szoknya, hosszú bőrcsizma, piros bőrmellény, napszemüveg. Nyers, punk és mégis nőies, ha tetszik kihívó, lázadó. Ahogy aztán később néztem furcsának hangzik, de Hofi Géza jutott eszembe. Az ő önálló estjén éreztem ugyanezt, na nem azt, hogy punk, hanem, hogy a ruhája annyira ki van találva az előadáshoz, hogy még a kabát ujja, vagy a zsebe is játszik.
A vállaltan transznemű művészből egyszerre árad a férfierő és csábító, a férfikat megőrjítő nő. Az Anyaház (Maison Mère, The Mother House) című produkció igencsak zavarba ejtő. Egyrészt műfajilag meghatározhatatlan, de az újcirkusz egyik ikonjának számító előadó tudatosan törekszik erre. A cirkusz világából érkezett, az utóbbi időben szólóprodukciókat készít. Amit látunk, az viszont jóval több a cirkusznál, mondhatjuk újító cirkusz, de még ennél is előbbre jut. Az athéni Parthenónt építi fel kartonból és celluxból. Ez folyik egy órán át. De nem akárhogy. Szinte az első pillanattól színházzá lesz, amit látunk, és a leglényegesebb, hogy nem válik unalmassá. Noha egy órán át épül az erődítmény. A készítés folyamatát látjuk, minden egyes részletébe beavat bennünket. Sőt ezek az aprónak látszó momentumok sokszor felnagyítódnak. Állandóan felvetődik, hogy egy színésznek szabad-e monodrámát játszani? Képes-e lekötni a figyelmet?
És van, akiknek ez sikerül, ilyen mágikus erejű színpadi előadó Phia Ménard, aki ráadásul némán, csupán a mozdulataival, a verejtékével, a gesztusaival van jelen. A küzdelmet tárja elénk, annak minden örömét, fájdalmát. Látjuk, ahogy összeilleszti a karton elemeit. Ahogy összeragasztja, ahogy a fogával széttépi a celluxot, majd ha kifogy, elhajítja az üres karikát. És jöhet az újabb. Az akció hanghatásait hangszóró erősíti fel. Olyan, mint egy szigorú rituálé. De a hibákat is látjuk, az elvétett mozdulatokat, amikor például leragad a padlóba a hosszú bot, amely sokat segít az építésnél. Amikor kész egy-egy fázis, körbesétál, megtekinti a művet minden szemszögből, aztán újból neki gyürkőzik. Várom, hogy a közönség soraiból mikor lép oda valaki, hogy segítsen. De nem történik meg, nem véletlenül. Phia Ménard úgy csinálja ezt, hogy nem lehet beleszólni. Ez az ő sziszifuszi harca, de mivel beavatódunk, mi is szurkolóvá válunk. Együtt lélegzünk, sóhajtunk, akkor is, ha sikerül neki és akkor is, ha valamit elvét.
A már emlegetett színlap szerint az előadás 2017-ben készült, és reflektál arra, hogy az EU kartonlapokat küldött - menedék gyanánt – segítségként a Görögországba érkező menekülteknek. Szerencsére az előadás ezen az inspiráción jóval túllendül. Főleg akkor, amikor elered az eső. A hatalmas munkával felépített alkotás néhány perc alatt összeomlik, és tönkre megy. Először nem is hiszünk a szemünknek, nem hisszük el, hogy ez egyáltalán ennyi munka után megtörténhet. Nemrég hallottam egy riportot, amelyben az ausztráliai bozóttüzek egyik érintettje mesélte el, hogyan kellett végignézniük, hogy a faszobrokkal foglalkozó férj munkái és a házuk és szinte minden a szemük előtt semmisül meg, lesz a tűz martaléka. A Trafóban a víz semmisíti meg a kartonból készült házat. Látjuk és Phia Ménard is látja, ahogy pillanatról pillanatra ázik el és omlik össze. Egy kartondobozon félrehúzódva nézi tehetetlenül, ami történik. Drámai percek, füst és gyász, az elmúlás, a világvége költészetté váló időtlensége költözik a színpadra.
Aztán feláll, körbesétál és most először, az összeomlás után a szemünkbe néz és lassan meghajol. Valaminek vége van, de felsejlik az újrakezdés lehetősége is. Ne feledjük, egy trilógia első részét láttuk.
Infó:
Anyaház (Maison Mère, The Mother House)
Phia Ménard – CIE Non Nova
Trafó
