Milyen új mű, előadás volt 2019-ben műfajtörténeti jelentőségű, itthon és/vagy külföldön?
Borbély Mihály, Kossuth- és Liszt-díjas szaxofonos, klarinétos, zeneszerző, a Zeneakadémia tanára: Számomra Stanley Nelson dokumentumfilmje, a Miles Davis: Birth of the Cool volt az év egyik legfontosabb élménye. Az afroamerikai kultúra és történelem avatott ismerőjének ez az alkotása amellett, hogy hitelesen mutatja be a zseniális muzsikust és embert, őszintesége, olykor humoros, máskor szívszorító pillanatai révén ragadott magával. Miles egykori társainak (muzsikusok, producerek, gyerekkori barátok, szomszédok, barátnők, feleségek) vallomásai, őszinte emberi megnyilvánulásai, szakmai titkok, ritka dokumentumok, fotók, filmfelvételek, s persze a mindvégig fel-felhangzó csodálatos zenék tették varázslatossá a filmet.
László Attila, Liszt-díjas jazzgitáros, zeneszerző, a Zeneakadémia tanára: Szerintem idehaza műfajtörténeti jelentőségű előadás volt a Gary Willis – Borlai Gergő Project koncertje, amit Llibert Fortuny és Szebényi Dániel közreműködésével adtak idén novemberben, a Budapest Jazz Clubban. Olyan korszerű és eredeti zenei megoldásokkal találkozhattunk nagyon magas szinten, amit csak ettől a formációtól hallhatott a hazai közönség. A külföldön viharos gyorsasággal világkarriert befutott dobosunk, Borlai Gergő és az évtizedek óta ikonikus basszusgitárosként számon tartott Garry Willis tartották kezükben a zenei szálakat. A jazz legjobb hagyományai találkoztak egy nagyon feszes, modern groove-os ritmusjátékkal, a szólisták improvizációi pedig mindig tudtak az „egészről”, nem csak saját mondanivalójukkal foglalkoztak. Egy olyan „ceremóniamester” lépett elő szólistaként Llibert Fortuny személyében, aki az éneklést, scattelést, zenei effektusokat, szaxofonozást olyan szabadon és organikusan használta a zenei alapokhoz, hogy hasonló érzésünk támadhatott, mint amikor Frank Zappa szárnyaló felvételeit hallgatjuk.
A külföldi koncertéletben izgalmas utat választott Quincy Jones, aki a közelmúltban adott világkörüli turnéján eredeti zenei interaktivitást hozott létre. Az adott város, ország szimfonikus zenekarainak, big bandjeinek és szólistáinak közreműködésével különböző neves amerikai világsztárok léptek fel, Quincy zenéit közösen előadva. Nem world music, mégis az lett belőle… A külföldi mezőnyben sokszínű, virtuóz, fiatal előadóként lépett elő a multiinstrumentalista Jacob Collier, aki a műfaj többféle új arcát képes megmutatni. Minden hangversenye a kreativitás dícsérete. Ezt a közönség Budapesten, a Müpában adott koncertjén is megtapasztalhatta. Megint más, újfajta zenei jelenség Cory Henry billentyűs-orgonista, aki a hagyományos jazz, gospel elemeket annyira modernül és bensőségesen használja, hogy ez a sokszínűség egészen új értelmet ad zenéjének. Sok követője, rajongója van, utat mutat a hagyományos, elmélyült jazz irányából is a mai korszerű megszólalás felé.
A jazz-zenének az évtizedek alatt kialakult, tradicionális vagy modern értékeit gazdagító része is folyamatosan fejlődik. A mai kommunikáció eszközeivel az előadók új munkáit egyszerűen nyomon lehet követni. Herbie Hancock vagy John Scofield zenei felvételeit, workshopjait pl. hosszú ideje szinte naprakészen meg lehet találni az interneten. A zenetanulásra és a zenei példaképek stílusának tanulmányozására sok újfajta digitális lehetőség is van. Ezekkel a tapasztalatok szerint bátran élnek is a tanulni vágyók. Sokszor újfajta „népművészetként” használnak zenei eszközöket – különböző szinteken.
Lukács Miklós, Magyar Örökség-díjas cimbalomművész, a Rajkó–Talentum Tánc- és Zeneművészeti Iskola tanára: Ebben az évben sok új impulzust kaptam, de ha egyetlen dolgot kell kiemelnem, akkor a hangszeremre szeretnék fókuszálni. Sikerült megrendeznünk augusztusban az I. BMC Nemzetközi Cimbalomversenyt, aminek megálmodója voltam. Nagy sikere és visszhangja volt a versenynek, sokan jelentkeztek itthonról és külföldről, minden este telt házas koncertek zajlottak. Igazi ünnep volt ez a hét a cimbalom számára – köszönet érte Gőz Lászlónak és a BMC munkatársainak.
Mi hiányzott? Mi lehetett volna jobb, sikeresebb a jazzéletben?
Borbély Mihály: Számomra igen mozgalmas, és ezzel együtt sikeres is volt az elmúlt év, s úgy látom, jó néhány, szintén tevékeny kollégám hasonlóan tekinthet vissza 2019-re. Ugyanakkor a magyar jazz külföldi menedzselése messze elmarad a színvonalát megilletőtől, e tekintetben igen lassan haladunk, nagyon sok a tennivaló.
László Attila: A hazai jazz-zenészek közül sokan képesek simán bekapcsolódni – a klasszikus zenéhez hasonlóan – a műfaj nemzetközi vérkeringésébe. Ezt nagy sikernek tartom, nyilván köze van hozzá a műfaj évtizedek óta tartó színvonalas itthoni oktatásának is. Hiányolom, hogy kiemelkedő produkciók mögé odaálljanak olyan profi szervezők, akiknek megvannak a megfelelő külföldi kapcsolatai is, és onnan már csak egy lépés összehozni azt a nemzetközi „összjátékot”, amire ez a műfaj igazán alkalmas. Idehaza pedig a valódi dramaturgiával megáldott jazz-produkciókat hiányolom néha, amik formai megoldásaikkal is lekötik hallgatóik figyelmét.
Lukács Miklós: Számomra semmi nem hiányzott, igazán sikeres évet tudhatok magam mögött.
Mi volt az, ami erős érzelmeket váltott ki ebben az évben a jazz műfajában?
Borbély Mihály: Elkeserített, hogy idén milyen kevés jazzmuzsikus kapott állami díjat. Oláh Kálmán Erkel-díjáról tudok, s azt hiszem mindenki számára vitán felül áll, hogy megérdemelte. A 2018-ban alapított Máté Péter-díj körül kialakult szakmai vita mutatta, hogy az – noha kiírása szerint a könnyűzene és a jazz területén tevékenykedő muzsikusok elismerésére jött létre – nem helyettesíti az önálló műfaji elismerést. A tavalyi három díjazott között Berki Tamás képviselte műfajunkat (ugyancsak nagyon megérdemelten), ám ebben az évben az eredeti terveket messze felülhaladó hét (!) díjazott közé egyetlen jazzművész sem került. Ez nagyon is elgondolkodtató, s jelzi: a muzsikusok, illetve a szakmai szervezetek még mindig nem képesek azt az összetartozást és érdekérvényesítést képviselni, ami egyébként ennek a műfajnak elemi sajátossága. Egymásra figyelés, alázat, együttműködés – épp ezek jellemzik leginkább a színpadon álló jazzmuzsikusokat, s épp ezen tulajdonságaik lehetnének példaértékűek a társadalom számára is. Nos, úgy tűnik, sajnos épp ránk nem jellemzőek ezek a hétköznapokban és azokban a helyzetekben, amelyek a jazz jelene és jövője szempontjából oly fontosak lennének.
László Attila: Minden évben van a műfajban, aki távozik és aki érkezik. Idén Dave Samuels vibrafonos vagy Michel Legrand zeneszerző halála a jazz-zenészeket, -rajongókat megérintette. John Coltrane: Blue World című újonnan megtalált felvétele, melyet a korszakalkotó szaxofonos 1964-ben vett fel, és nemrég kiadták egy lemezen, nagy örömet szerzett sok jazzrajongónak. Érkeznek évről-évre az új átütő tehetségek, erős érzelmeket kiváltva nagyobb és kisebb színpadokon. Jazz-zongoristákban pl. mi, magyarok nagyon jól állunk… A jazz – ez a kreatív, ritmikus műfaj – mindig képes megújulni és új lendületet adni a dolgoknak. Ahogy szakkifejezéssel mondani szokták: „van drive…!”
Lukács Miklós: Aki követi a pályámat, az látja, hogy nagyon sokat játszom a világ számos részén, sokféle zenekar tagjaként vagy vendégművészként. Így nagyon különböző muzsikusokkal tudok találkozni, beszélgetni. Ez áldás, mivel pontosan látom és megtapasztalom, hogy mi zajlik jelenleg a jazz nemzetközi vérkeringésében. Ilyenkor tudok hinni a jövőben és feltöltődöm. Ez az öröm és a lelkesedés forrása. Bánat nem volt, dühítő jelenség akadt egy pár, de azokat egy idő után elengedem. Ami viszont érdekes, hogy ezeknek túlnyomórészt magyar vonatkozása volt...
