Amíg egy ország nem néz szembe a múltjával, nem dolgozza fel annak eseményeit, addig nincs jövőképe sem. Ezt Mirjam Zadoff, a müncheni Dokumentációs Központ – ahol a náci időszak emlékeit dolgozzák fel, illetve foglalkoznak a mai napig jelen lévő rasszizmussal, antiszemitizmussal – igazgatója mondta lapunknak. A múlt feldolgozása fájdalmas és nehéz folyamat, Adolf Hitler Münchenben alapította meg a Nemzetiszocialista Német Munkáspártot, a Dokumentációs Központ a náci pártközpont helyén működik. A bajor fővárosban régóta nagy volt az igény a szembenézésre a múlttal, ennek ellenére csak 2015-ben nyitott meg a központ.
Nálunk is lenne mivel szembenézni, mit feldolgozni. Az ügynökakták megnyitása rengeteg kérdésre választ adhatna, de a mindenkori hatalmon lévők ezt megakadályozzák. Nyilván nem véletlenül. Zadoff szerint a szülők, nagy- vagy dédszülők tetteit nem lehet számon kérni a leszármazottakon, hiszen egy még meg sem született gyermek nem tehet arról, amit a felmenői elkövettek, de egy valamikori kisgyermek sem vonható felelősségre a szülei miatt. Nálunk erről is másképp vélekednek.
Az 1956-os forradalom után az egész világ segített a magyar menekülteken. Nem várták őket plakátok, hogy elveszik a munkát mások elől, nem hangolták ellenük a befogadó országok lakosságát, a genfi konvenció értelmében mindenki szabadon dönthette el, hol kíván letelepedni. Most más a hozzáállás, az akkori segítségnyújtás viszont természetes, ez „járt” minden magyarnak. Amikor Magyarországtól kérnek segítséget, akkor erről szó sem lehet. A kölcsönösség még nyomokban sem fedezhető fel.
Németország szembenéz a múltjával, a fasiszták rémtetteiért nagyon sokszor kért már bocsánatot, és próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant. Magyarországon nem beszélnek a múltról, vagy ha igen, akkor az éppen aktuális politikai hatalomnak megfelelő módon próbálják megmagyarázni, mi történt és hogyan.
Más a mérce a múlt feldolgozásában Németországban és Magyarországon. És más a két ország jövőképe is.
A németeknek van.