A nők akár hatvan százalékának van olyan testrésze, amelyet nem szeret magán, vagy élete végéig valamilyen szempontból elégedetlen a testével, és a férfiaknak is vannak kritikus pontjaik. Az, hogy valaki elégedetlen a testével vagy annak valamilyen jellemzőjével, azonban még nem jelenti azt, hogy testképzavara van. Ez ugyanis önmagában nem akadályozza nagymértékben a normális életvitelt. Fájó és kellemetlen érzéseket okozhat, de nem sodor depresszióba, és nem feltételezi, hogy az érintett a testet torzultan érzékelné. A testképzavar, a definíciója szerint ugyanis a testélmény összetett zavara, ami azt jelenti, hogy a saját testtel kapcsolatos információk feldolgozása, ezáltal a róla alkotott kép, illetve a testélmény is torzul – mondta Szalai Tamás Dömötör, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének egyetemi adjunktusa a Népszavának.
A testképzavart több tényező indíthatja el. Meghatározó jelentőségű az összetett genetikai sérülékenység; például az érzékenység, a szorongásra, az érzelmi instabilitásra való hajlam. Ezek, illetve a korai fejlődési környezetben tapasztalt feltételes elfogadás, iskolai bántások, kudarcok már megbillenthetik az önértékelést és a hangulatot. A testképzavar pont ezt a két tényezőt hivatott – tévesen – ellensúlyozni. Ha a szeretetkapcsolat szülő és gyermek között mindig megkérdőjelezhetetlen, az sokat segít a jó önbecsülésben. A megsemmisítő visszajelzések, bántalmazás, abúzus, becsmérlés, a családtagok, barátok, kortársak, pedagógusok túlzó elvárásai közrejátszhatnak a szégyenérzet kialakulásában, csökkenhet az önbecsülés, és előfordulhat, hogy az illető a „kudarcérzettel a teste felé fordul”. Gyakori lehet tehát az önértékelés és a testértékelés összemosása, így a megküzdési módok nagy szerephez jutnak. Érdekes jelenség, hogy bár az életkorral egyre kevésbé vagyunk elégedettek a testünkkel, minél idősebbek vagyunk, annál kisebbé válik a jelentősége, így a korral általában javul a test elfogadása – magyarázta a szakember.
„A korszellem meglehetősen nárcisztikus, az „ego” érték, a társadalom pedig minden eddiginél individualistább és versengőbb, óriási a kortársak nyomása”– fogalmazott a szakember. A legtöbb ember minden helyzetben tökéletességre törekszik, perfekcionistává válik, ami egyébként a testképzavar fenntartó tényezője is. Ennek az az oka, hogy test is egyre inkább a „győzelem és a kontroll” színterévé, és az összehasonlítás tárgyává vált. Gyakran tekintünk a testünkre „fogyasztási cikként,” amiből lehet még jobbat készíteni vagy - szinte - újat vásárolni. A médiát és a reklámipart szokták mindezért okolni, mert „félelmekkel fogyasztásra csábít”. Tény, hogy túlzóvá vált a test megjelenítésének, szimbolikus túlhangsúlyozásának jelentősége. Sokszor látni elérhetetlenül tökéletes testeket a plakátokon, online felületeken és a tévékben is, ami azt sugallja, ez számít igazán. A probléma azonban nem ilyen egyszerű, a negatív hatás több tényezőn keresztül érvényesül – tette hozzá Szalai Tamás Dömötör. Ha például egy ilyen plakátot vagy posztot egy, az önértékelését aggódva építő fiatal lány lát meg, aki ráadásul idealizálja a karcsúságot, kész lehet a baj.
Soványság ideálja
A fiatal lányok esetén a karcsúság idealizálása, amelyet ma minden közösségi médiafelület is gerjeszt, szintén komoly önértékelési zavart okozhat. Nem véletlen, hogy az amerikai bentlakásos evés- és testképzavart kezelő intézetekben kifejezetten megtiltják szociális médiafelületek használatát, mert ha a nők akár 15 percig nézik a náluk vékonyabb, szerintük csinosabbak képét, csökkenni kezdhet az önértékelésük – tette hozzá a szakember. Az evés- illetve testképzavarnak gyakran kisütő tényezője egy félrecsúszó diéta, és a gyors fogyás. Emiatt átmenetileg sokan picit büszkébbek magukra, nyitottabbak, de a siker nem bizonyul elégnek, ha az önértékelés nem változik, ráadásul éhezéses tünetegyüttes is kialakulhat. Beindul a test túlfigyelése, az érintett nem megfelelőnek érezheti magát, és megjelenhet a visszahízástól való erős, mágikus félelem.
Testképzavar esetén leggyakrabban az egyén önmagáról alkotott képe, a látvány feldolgozása sérül. Jellemző, hogy mások testméretét jól fel tudja mérni, a sajátját azonban nem. Kételkedhet egyes jellemzőinek elfogadhatóságában, miközben mások ezekben akár nem is észlelnek eltérést. Természetes, ha tükör vagy kirakat előtt elhaladva megnézzük magunkat. Egy átlagember ezt naponta ötször-hatszor teszi meg, egy testképzavarral küzdő is ennyit vall be, de akár 50-60-nál is több alkalommal végez kényszeres testellenőrzést. Ez azért is ront a helyzetén, mert ilyenkor általában azokat a jellemzőit vizsgálja, amelyekkel elégedetlen. Attól pedig, hogy egy részt ragad ki, az úgynevezett szelektív figyelemmel felnagyítja a rossznak vélt tulajdonságát. Ráadásul gyakori, hogy épp azt hasonlítja össze, mással, amit nem fogad el magában – és a környezetből is főleg olyanokkal, akiknek az adott testrészét jobbnak tartja.
Nem a külső, a hangulat változik
Az, hogy az ember időnként némileg másképp érzi magát bőrében, rosszabb a napja, nehezebb korszakát éli, bárkivel előfordulhat, de ez idővel rendeződik. A testképzavarral küzdő gyakran nem ismeri fel a negatív érzéseit, amelyek akár a testélményt is megváltoztathatják. Ilyenkor a tükörben is „másképp” láthatja magát. Ha valaki rosszkedvűen kel fel, negatívabb a hangulata, saját magával is kritikusabb; ilyenkor beleköthet bármilyen személyes jellemzőjébe: „ez sem jó bennem, rajtam”. Ha negatív hangulatban tart az ember kritikus „önvizsgálatot”, testellenőrzést, csúnyábbnak, elfogadhatatlannak láthatja magát. Pedig nem a külseje változott, hanem a hangulata – hangsúlyozta a szakember.
Az is fontos, hogyan beszélünk a saját testünkről. Ha valakiben düh vagy félelem van maga iránt, gyakoriak az olyan belső monológok és az úgynevezett címkézés, mint például az „undorító, elfogadhatatlan, csúnya, kövér vagyok”. Nagyon nem mindegy, hogy azt mondom, „gusztustalan vagyok”, vagy átgondolva, hogy mit szeretek, mit fogadok el, illetve min szeretnék változtatni, úgy fogalmazok: „elfogadom magam, de szeretnék ezen vagy azon változtatni” – hangsúlyozta Szalai Tamás Dömötör.
Észre kell venni!
A testképzavar egyik legfőbb jele lehet a nagyfokú fogyás, ugyan ez depresszióra és gyomor-, bélrendszeri panaszokra is utalhat. Egyértelmű jelzés viszont, ha valaki nem hajlandó felállni a mérlegre, megijed, amikor a keresztbe tett lábait kiszélesedni látja, vagy félelemmel kezdi figyelni, ahogyan a hasán redő képződik leüléskor. Tudatosítható az is, hogy mennyire címkézi, bántja magát. Észrevehető, ha megváltozik az étkezési magatartás, például ritualisztikus lesz, beszűkül a fogyasztható ételek száma, mennyisége.
„A testképzavar komoly szenvedést és egészségi kockázatot jelent. Érdemes azonnal lépni, mert minél többet tölt valaki ebben az állapotban, annál inkább mélyül a szorongás, önazonossá válhat a viselkedés, és így csökken a gyógyulás valószínűsége. Sokszor nem is megy egyedül. Ez nem szégyen, hanem az esetek többségében egy lassan változtatható állapot: specifikus ellátásra van szükség” – jelezte a szakember.
