Órák óta csak kóválygok az amúgy napfényes Montpellier-i lakásban. A család kérdéseire, hogy mi bajom van, kitérő válaszokat adok. Klímaszorongok. Talán ez lenne az igazán helyes válasz. Olvastam valahol, hogy a klímakutató tudósok között az átlagnál nagyobb a depressziósok száma. Ezt meg tudom érteni, nem lehet könnyű tiszta fejjel nap mint nap kiszámolni a világ végét.
Az optimistábbak persze hozzáteszik, hogy a klímaösszeomlás talán nem hozza el az emberiség alkonyát, csak a jelenlegi pazarló életünket, a civilizáció (?) mai állapotát tünteti el drasztikus módon. A még ennél is optimistábbak az emberi lelemény „csodafegyverében” bíznak, hogy még időben előkapunk valamilyen találmányt, ami ügyesen kiszippantja a légkörből a felgyülemlett káros anyagokat, és minden megy tovább, ahogy eddig. Hiszen annyi mindent megoldottunk már. S különben is, az emberiség évszázadok óta szereti megjósolni a világvégét.
Az ENSZ jelentése óta tabutéma mindez a családban. Akkor hangosan ecseteltem a nejemnek a közelgő borzalmakat, s valami olyasmit mondhattam, hogy a kihalás szélén állunk, mint a dinók, mire az ötéves Dusán, aki fültanúja volt a beszélgetésnek, majdnem elsírta magát, hogy ő nem akar kihalni. Sem meg. Valahogy megvigasztaltuk, hogy Zsiga csak butaságokat mondott, ez az egész csak egy film története, amit a laptopon nézett végig későn, hogy senkit se zavarjon. Azt hiszem, akkor éreztem magam a legnyomorultabbul, hogy nem csupán elloptam (-tuk) a jövőt a következő generáció elől, de még hazudok is. Majd – már késő este – azon kezdtünk veszekedni a nejemmel, hogy ezek után kapcsoljuk-e le az estékre bevezetett jelzőfényt, amely arra szolgál, hogy ha Dusi felébredne, ne essen el valamiben a lakásban.
A kinti világ – úgy tűnik – igazából nem nagyon törődik a búskomorsággal (és a problémával). Montpellier karácsonyi kivilágításához képest a mi esti jelzőfényünk kenyérhéj a lucullusi lakomában. De ebben a műfajban egyik francia város sem szerénykedik. Aix-en-Provence-ban, a régió egykori fővárosában már november 21-én felkapcsolták a karácsonyi díszkivilágítást, Salon-de-Provence pedig nagyra nőtt (és csiricsáré módon fénylő) vurstlival várta a hétköznap este még csak lézengő költekezni vágyókat. Persze én is olyan vagyok, hogy ha meglátok egy égősort, máris elérzékenyülök (és többet költök, mint kellene), de ezt most már lassan átveszi az az érzés, hogy kivilágított szerelvénnyel, nagy dínomdánommal robogunk a szakadék felé. Vagy mintha ezer zenekar játszana egymást túlharsogva a süllyedő Titanicon.
És eszembe jutnak ilyenkor az én gyermekkorom karácsonyai. Akkoriban – legalábbis a hivatalos verzió szerint – azért kellett spórolnunk, hogy az ország vissza tudja fizetni a Nyugatnak a felvett kölcsönöket. Így megesett, hogy egész utcákon csak két lámpa égett, és helyenként bizony tapogatni kellett az utat lábbal, hogy ne essünk hasra a járda kitüremkedései miatt. A tél egyet jelentett ezzel a vaksi sötétséggel, amit gyerekként kimondottan élveztem, mert romantikusnak találtam. Mindebből mára csak a sült gesztenye illata maradt, mert (az én városomban is) valóságos verseny folyik, hogy ki tudja jobban szennyezni a környezetét fénnyel, dísszel és cafranggal. Vajon hányan tudnának ma beletörődni abba, hogy visszatérjünk a nyolcvanas évek szintjéhez? A feleannyi ajándékhoz, a kevesebb lótás-futáshoz és a minimális fényekhez. Épp annyihoz, hogy haza tudjunk botorkálni. Így valóban csökkentve a giccs iránti mérhetetlen energiaéhségünket. Ki hitte volna, hogy az akkori kényszerre ma úgy fogok gondolni, mint gyökeres reformra, ami (még) megmenthetne minket.
Az elővigyázatosságomnak azért van humoros oldala is. Tegnap úgy döntöttem, hogy nem műanyag táskába pakolom be a boltban vásárolt holmikat (nem vittem magammal a gurulós bevásárló eszközünket), hanem újrahasznosított papírba. Aztán rossz buszra szálltam, s amikor sietősen átvágtam az úton, hogy visszacaplassak a kiindulópontra, a táska – mint a filmekben – elengedett, s minden gurult szerteszét az aszfalton. A paradicsompüré kivételével, ami eltört, és beterítette a fél világot. Felnyaláboltam, amit lehetett, és visszabattyogtam az üzletbe, hogy a megmentett holmit átpakolom a megspórolt műanyag tasakba. És most kapaszkodj meg: a boltban kaptam papírtörlőt, majd kérés és reklamálás nélkül (eszembe se jutott) adtak egy újabb paradicsomszószt és a ház ajándékaként a műanyag táskát! Csak pislogtam, hiszen én a magyar ABC-hez vagyok szokva, ahol csöndben, a hátam mögött még ki is röhögtek volna. Aztán boldogan – immár műanyag táskával – ismét rossz buszra szálltam fel.
Mire magamhoz tértem, már akkora volt az ökológiai lábnyomom, mint egy jókora jetinek. Mit ér a szándék tehát, ha nem passzol hozzá az okosság, a fizika szabályainak, a terhelhetőségnek az egyszerű ismerete, morfondíroztam magamban fülig szószosan. És utáltam magam, amiért megbékélve néztem – végre a jó buszból – az esti fényeket. De talán egy életre megtanultam, hogy igazi forradalmár ne gondoljon folyton a hasára. Vagy vigyen magával térképet.
