Magyarország visszafarolt a múltba, nemcsak a politikában, de az egészségügyben is. Dr. Merkely Béla, a Semmelweis Egyetem (SE) rektora fejében a NER világítótoronyként jelez: az ápolók menjenek vissza cselédnek. Ha 18 éves kor után választanak hivatást, az nem ér semmit. A főiskolai, meg az egyetemi képzés az ápolók számára csak az Európai Unió hóbortja - állítja.
Már rég kihúzták a szőnyeget a hivatás alól. A szájbefogó törvények, a rabszolgatörvény, a kórházbezárások terve, a létszámstop riadalma után csak az aprómunka maradt. Jön a szakoktatók kirúgása a közalkalmazotti munkaviszonyból, és vele a cselédképzés.
Évtizedeken keresztül a magyar ápolóképzésben oktató szakemberek azon dolgoztak, hogy az oktatás megfeleljen az ápolás tudománnyá válásának. Legyen államilag garantált, ellenőrzött, saját tankönyvekkel, főiskolai-egyetemi szinten. Magyar Szakdolgozói Kamara, Hivatásbeli Etikai Kódex: e garanciáknak köszönhetően lett többek között eurokonform a képesítés. Ma már nem az. Szétverik a feltételeit, legelőször az oktatást.
Ebbe tenyerelt bele dr. Merkely Béla rektor, amikor a minap az ATV-ben az ápolóképzésről nyilatkozott, miközben a szájára sem jött az ápolók hivatalos megnevezése. Meggyőződéssel állította: „az a döntően az Európai Unióból származó elképzelés, hogy felsőfokú végzettségű nővérekre van szükség, nem állja meg a helyét.” Eközben a Nemzeti Ápolásfejlesztési Stratégia vitaanyaga (2019) azt állítja: „Az Európai Unió 28 tagállamából 19-ben már nincs középfokú ápolóképzés, és 2 további tagállamban is döntöttek a megszüntetéséről.”
A WHO már 1950-ben felismerte: „Sok olyan országban, akol a gyógyítás magasan fejlett, de az ápolás nem, a lakosság egészségi állapota nem tükrözi a gyógyászat/gyógyítás szintjét.” Ezért fejlesztették az ápolást az Ápolók Nemzetközi Tanácsának irányításával, s a legtöbb országban 17, illetve 18 éves korhatár felett határozták meg a képzést. A felsőoktatásban is bevezették az ápolóképzést: előbb a főiskolai képzést (BSc 1989), majd az egyetemit (MSc 2000), végül a doktori iskolát (2005). Az egyetem rektora most 30-20 éves késéssel reklamálja az ápolók felsőfokú képzésre való jogosultságát?
Így nem csoda, hogy nem veszi észre a demográfiai változásokat sem. Milyen mértékű lesz a következő 10 évben a létszámcsökkenés? Ennek mi az oka, következménye? Hány egészségügyi szakember kellene? Milyen szakterületeket fognak privilegizálni: a közösségi ápolást; egy teljesen új formát, az átmeneti ellátást; vagy a hosszú távú otthonápolást? Kormányával együtt fogalma sincs, hogy mit jelent a költség és haszon vonatkozásában megtervezni a szakdolgozói utánpótlást. Eközben úgy tervezik a képzés egy részének átszervezését, hogy lehetetlen hónapok alatt új képzési programot, képzési kimenetet gyártani a nem létező kompetenciákhoz. Miközben a hallgatók stencilezik az oktatók jegyzeteit, mert tankönyvük sincs.
A felkészült, érett és tudatosan cselekvő ápoló képe helyett újra megjelenik a 14 éves korában beiskolázandó, rettegő, szövegértelmezési gondokkal küzdő, pszichésen és fizikailag teljesen alkalmatlan fiatalkorú. Közben Merkely még meg is alázta a ma dolgozó ápolók többségét, azokat, akik az érettségi után léptek be a képzésbe. Állítja: „18 év után, ha valaki elhatározza, az egészségügyben akar dolgozni nem orvosként, hanem szakdolgozóként, az nem ugyanaz az érzés, mint amit 14 éves korban választ. A 14 éves kor, amikor ebbe igazán bele tud szeretni”. Mibe is?
A képzés struktúráját,tartalmát sem ismerő rektor nyilatkozta: a középfokú képzésnek van egy „egészségügyi éle”. Tudatom vele, hogy ezen „él” mentén találkozik a diák a meztelen test látványával, az abortusz naturális eredményével a vödörben. Daganatos beteg kortársával. Egy halottal az üres kórteremben, ahova véletlenül benyitott. Hogy ezzel megbirkózzék, ahhoz kellene a biztos tudás, az érett személyiség. Amit ebben a képzésben és óraszámban a diák biztosan nem szerez meg.
Kétségtelen, hogy az ápolás mint hivatás fejlődése szemben áll a kormány és az orvosi-menedzseri hierarchia érdekeivel és hatalmával. Szerintük nincs szükség eurokonform ápolási szakemberekre: nehogy meg kelljen fizetni őket. Elmaszatolják a béremelést, nem tartatják be a minimum feltételeket, szabotálják a kiterjesztett hatáskörű ápolók elismerését. Nem tesznek semmit az ápolók pályán maradásáért és a terhelés csökkentéséért.
A gyakorlóhelyeken nincsenek ápolók, oktatók a hallgatók foglalkoztatásához. Az új szakképzési törvény tartalma a gyakorlat majdani megszervezéséhez az egészségügyi intézményekben törvénytelen. Az ápolási környezet a betegnek, az ápolónak is katasztrofális. Eközben Merkely azt állítja, hogy a nővéreknek kell saját magukat, energiájukat „újratermelni, a család segítségével.”
Az ápolás és az ápolók, szakdolgozók megbecsülése minden más szakmánál jobban elszenvedte az orvosok öntelt tekintélyelvűségét, a kormány tudatlanságát és a társadalom passzivitását. Az ápolók képviselői mára már minimális szakmapolitikai szabadsággal sem rendelkeznek. A kormány újrafogalmazza az ápolóképzést, anélkül, hogy bármit tudna a szakmai és morális felelősségről. Nyoma sincs annak, hogy terveznék az elmozdulást a kórházra épülő egészségügyi szolgáltatás felől a közösségbe telepített szolgáltatások felé.
De a jövő el fogja hozni ezt a változást: akkor, amikor szembesülnek vele, hogy már nincs az országban hadra fogható szakdolgozó. Ezt a rádöbbenést Merkely rektor és a kormány sem úszhatja majd meg.
A szerző ápolásetikus