Hiába esett neki a plexifalnak, mert a két táskával nem tudott kapaszkodni, neki senki sem adta át a helyet. Ahhoz túl öreg volt, hogy várandós nőnek nézzék, reszketeg vénnek pedig túl fiatal. Az ő korában lévő nő a társadalom alappillére, anya, dolgozó nő, feleség. Bírni kell, nem szabad megroskadnia. Minden megfeszített inakkal kibírt tíz perc eltelik egyszer, mint a visszafojtott lélegzettel átélt órák, fájdalomtól zsibbadtan végigszenvedett napok vagy a fullasztó émelygéssel töltött hetek.
Az imént jólesett kicsit artikulátlanul ordítani meg sírni, bár most mégis inkább üresnek, mint megkönnyebbültnek érezte magát. Fel sem tudta idézni, hogy a férje kínait vagy gyrost evett, de amikor belevágta műanyag dobozzal együtt a szemetesbe és azt mondta, hogy „öt hónapja eszem ezt a mocskot”, úgy érezte, ez neki szóló szemrehányás. Félbehagyta a szatyrok között kotorászást, és a férje szemébe nézett.
– Egy hónapja halt meg az anyám, akit hónapokig ápoltam.
– Neked nem mondtam semmit – vont vállat a férje.
– Én már nem bírok ennél többet – mondta ki, amit az utóbbi hónapokban folyton mantrázott. – Én már nem bírok ennél többet – ismételte még hatszor egyre erősödő hangerővel, mint egy hisztérikus kétéves.
– Jól van, váljunk el, bazmeg – jegyezte meg a férje rutinszerűen, mint minden vitájuknál.
– Velem ne bazmegeljél, én veled soha… – zokogta, de közben már a telefon kijelzőjére nézve látta, hogy elmúlt fél négy és sírva keresgélte a Domestost a mosogató alatt, meg ami tisztítószert még be tudott gyömöszölni a szatyrokba, már végképp nincs ideje beugrani a drogériába. A bátyja megbeszélte az airbnb-s pasassal, hogy fizet nekik havi kétszázezret, ha az anyjuk lakását kiadhatja turistáknak, még csak ki sem kell üríteni. Elég egy alapos takarítás, vigyék el, ami kell. Holnap elseje, reggel jön a kulcsokért.
Most beesett az ajtón, ledobta a szatyrokat és rugós díványra huppanva elszörnyedt, mennyi munka vár még rá. A konyhával kezdte. A hűtő felső rekeszében már csak pár szelet bacon, egy kicsírázott fokhagyma, két fej lila hagyma, pár félig rohadt répa és egy fél zeller lézengett. Mielőtt kihúzta volna a hűtőszekrényt, belekotort a mélyhűtőbe. Nem volt már benne semmi, anyu az utolsó hetekben úgyis már csak daganatosaknak való tápszereket evett. Fél kiló kővé fagyott akciós csirkefelsőcomb akadt a kezébe, azt nézegette révedezve. Élelmet mindig nehezére esett kidobnia, de ennek még csak élelem formája sem volt.
Most mégis odaugrott a konyhaszekrényhez, megvan-e még a régi római tál, aztán meghámozta, felcsíkozta a kókadt zöldségeket, és közben pirította a szalonnát, hogy annak a zsírján forgassa meg őket a serpenyőben.
Amíg a römertopfot áztatta, átkutatta a konyhaszekrény összes rekeszét. Anyu a borokat mindig Olivérnek vette, mióta egyszer nyáron látta fröccsöt rendelni. Gondos anyósként eksztatikus lett a gondolattól, hogy képes megjegyezni egy borfajta nevét, ami nemcsak hogy egyezik a veje nevével, de az még kedveli is. Irsai Olivér, ugyanabból a két sarokra lévő diszkontból, ahonnan az akciós csirkefelsőcomb meg a szeletelt bacon. Ha a bort leárazták, anyu mindig egyszerre három-négy üveggel vett. Bocsánatkérésképpen küldözgette, fejében összekapcsolódott az alkohol iránti érthetetlen vonzalom a férfilélek megfejthetetlenségével. Ha egy férfi szeszes italhoz juthat, olyan hála tölti el, hogy mindent elnéz. Még azt is, hogy a felesége hónapok óta csak aludni jár haza, vagy néha még azt sem, mert hajnalban riasztotta az anyja, hogy jöjjön, mert most fog meghalni. Ezúttal biztosan. Tényleg.
Kiborította a fűszeresfiókot, és türelmetlenül kutatott valami használható után. Volt olyan zacskó is, ami a kilencvenes évek végéről származott. Régebbről azért nem, mert akkor halt meg apu, és akkor ő ugyanígy átjött takarítani a tor előtt, miközben az anyja a temetést intézte. Anyu lényegében öt fűszert használt: szegfűszeget a kompóthoz, fahéjat a tejberizshez, sót, borsot és paprikát minden máshoz, de alkalmanként vásárolgatott másféle fűszereket is, hogy konyhaművészetével imponáljon. Szemes bors, borókabogyó, babérlevél akadt tavalyról-tavalyelőttről, mikor még évente egyszer összeszedte magát egy-egy ünnepi ebédhez, rendszerint karácsony másnapján. Ő most utóbbiakat rászórta a húsra, a többit a fiókból öntötte a szemeteszsákba.
Az ablakba kirakott rozmaringot kicsit megsanyargatta már a novemberi fagy, ahogy tépte, érezte, hogy nem szakad, törik, ezért marokkal rántotta ki. Rádobta a húsokra, majd a csavarós kupakért hálásan – most biztosan nem lett volna idegzete megkeresni a dugóhúzót és kirángatni a parafadugaszt – döntötte a bort a römertopfba, az utolsó cseppig kiürítve a palackot, amit aztán behajított a mellette várakozó szemetesbe.
A sütő már felmelegedett, mikor a lefedett tálat betolta, és rácsapta a sütőajtót. Azon rágódott, mihez is kezdjen a ruhákkal, mert az adományboltos nő, ahová próbaképpen egy zsákkal elvitt, fitymálva dobálta vissza őket azzal, hogy „Honnan gondolta, hogy én beveszek ilyen minőségű ruhát?”. Most műanyag zsákokba kezdte beleszórni, aztán kitépte az előszobaszekrényből a porszívót. Egy óra is beletelt, mire mindent alaposan végigtakarított.
Volt itt valahol egy turmixgép, emlékezett, talán pont ő vette anyunak valamikor egy húsz évvel ezelőtti karácsonyon, de az alig használta. Gyorsan leöblítette róla az évtizedes port és belemerte a zöldségeket meg valamennyi levet. Mustár is jó lenne, gondolta, de talán éppen elég savanykás volt a bor. A krémes mártást visszaöntötte az omlós combokra, és visszatolta a tálat, hogy az egész még rottyanjon egyet, amíg átmegy a gőzmoppal a fürdőszobán. Az ételt kirakta a gang kövére hűlni, amíg indulás előtt odabenn még felsöprögetett és gyors mozdulatokkal felmosta a padlót.
Eszébe jutott a zsemlegombóc is, mikor meglátta a kenyértartóban a szeletelt szendvicskenyeret, de azt is lendületesen kidobta: mi az isten lehet abban, ha még anyu vette, és azóta sem penészedett meg? Meg maszatolni se akart már vele, ha ilyen szépen kitakarított. Csak gyorsan megírta a telefonján Olivérnek, hogy hazafelé vegyen két bagettet. Majd azzal kimártogatják a selymes, sűrű mártást, gondolta, és vállára kapta a megrakott ikeás szatyrokat.
