Nálunk az ősznek volt a legkisebb renoméja az évszakok közül. Tegyük hozzá rögtön, hogy ez akkoriban történt, amikor az ősznek még határozottan ősz formája volt és nem a meghosszabbodott nyár, az elviselhető meleg évszaka. Hűvös volt és taknyos, Kolozsváron pedig főként huzatos. Nagymamám augusztus végén felsóhajtott, hogy „lassan jönnek az emberek”, mert neki szeptember elején véget ért az év, és ez a szigorúsága csak a decemberi ünnepekre engedett fel valamelyest. Mert akkor már nem volt mese, sürögni-forogni, helyezkedni kellett a három unoka miatt, és ez leginkább extra sorban állásokat jelentett, nem ritkán hajnali ötkor megjelentek az első széken ülő „sorban állók”, akik a többi családtagnak „fogták a sort”.
Technikája volt ennek is, sőt már egyenesen módszertana, de a huzatos utcákon ezt leginkább csak az öregek bírták. Persze sok panasszal. Néha úgy éreztem, igazából az fűti őket, hogy megoszthatják egymással, kinek mennyire savanyodik a dereka, ki milyen gyógyszert szed vérnyomásra, ki hordja még mindig a már tíz évvel korábban is molyrágta nercbundát. Semleges témák kellettek, mert ahol ennyi ember összegyűlt, ott sosem lehetett tudni, hogy ki fülel puszta unalomból, és ki érdekből.
Nagymamámnak az ősz volt a panaszkodós témája. Hogy mindenki, minden családtag akkor hal meg (szörnyű, de ebben valahogy igaza lett: őt is, apámat is az egyik ember, a november vitte el), és igazából csak az a hülye Petőfi tudott lelkesedni az őszért, de az nem számít, mert neki a puszta is szép. És akkor kicsit lehetett rágni a nemzet költőjét, verselemzések születtek pillanatok alatt, rendhagyó magyar órának lehetett tanúja a közért (alimentara) hátsó, szűk utcára nyíló bejárata, mert nem volt szabad a sugárúton sorban állni, hiszen az felforgató tevékenységnek minősült. A sokoldalúan fejlett Romániában minden van ugyanis, csak sor nincs.
Egészen biztos vagyok benne, hogy nagymamám egészen másként nézne az őszre, és szinte lelkesen idézné fel az Itt van az ősz, itt van újra szinte már reklámnak beillő strófáit, ha egyszer Provence-ban éli meg ezt az évszakot. Frivol gondolat, hiszen neki a külföldet kizárólag Magyarország jelentette, és azt is csak a hatvanas években, amikor még kaptak útlevelet. A rendszerváltás után eljutott Brüsszelbe is (az egyik unokája ott telepedett le), de a belga főváros ősz szempontjából inkább elrettentő, semmit kedvcsináló.
Itt sokáig úgy tűnt, hogy el is marad az ősz, még október utolsó hetében is a régi nyarakra emlékeztető húszfokos meleg ragyogta be a tájat. Persze volt néhány esős nap, reggelente kicsit már összébb kellett húzni a vékony melegítőt, de határozottan úgy tűnt, hogy ezek nem komoly próbálkozások. Aztán ahogy megérkeztünk Aix-en-Provence-ba, Cézanne városába, hirtelen ősz lett. Már egyenlő arányban állnak az esős és a derűs napok, de az igazán verőfényes időszakot meg kell becsülni, és a hőmérő délben is épphogy eléri a 13-14 fokot. Viszont megéri kimozdulni, ha felhőtlen eget lát az ember. Provence ugyanis, azon belül is leginkább Vaucluse megye, olyan ebben az időszakban, mintha Istennek itt borultak volna ki a tégelyei, és a színek – az összes szín összes árnyalata – végigömlött volna a földeken, dombokon és hegyeken, minden házon és platánfán. Utóbbiak és a szőlő levelei mostanáig csak úgy tessék-lássék sárgultak, most viszont már ezer árnyalatban játszanak, ami mögött megmaradt az örökzöldek harsány tombolása, mintegy szerény háttérként. És mindent átjár az éles, nem bágyadt és nem melankolikus, hanem életerős fény. Nem csoda, ha ezt az orgiát akadémikus stílussal és eszközökkel nem lehetett megragadni, hogy ehhez az impresszionisták lazasága és szabályokat felrúgó bátorsága kellett. Ők csak követték a Jóistent, mert hát ha neki kiömölhetett a tégelye, akkor nekik miért nem? A teremtés tökéletessége sem lehet meg a véletlenek nélkül.
És egyik csoda sorakozik a másik után. Gordes dombtetőre felkapaszkodó házai, melynek látványától alig lehet elszakadni; Rousillon narancssárga és vöröses színei, amelyet leginkább a vörhenyes földnek és az ezerszínű szikláknak köszönhet, vagy Bonnieux kicsit visszafogottabb méltósága, ahogy megbújik a két „sztárfalu” között. De nem csak a magaslatokon alkot tökéletes egyveleget az emberi és isteni kéz. Fontaine-de-Vaucluse, amelyet a Sorgue folyó forrása és kacskaringói (szinte teljesen körülindázzák a falut) tesznek emlékezetessé. A kristálytiszta víz nem csupán hozzáteszi a maga kékes, zöldes árnyalatait, de visszaveri a sziklák fehér és a platánok sárga színeit. És akkor még nem beszéltünk L’isle-sur-la-Sorgue nevű településről, amelyet csak Provence Velencéjeként emlegetnek, és sokak szerint Dél-Franciaország legszebb falva, a maga majdhogynem húszezer lakosával. S persze, hogy itt van az Angliából ideszökött Peter Mayle (a Provence-trilógia szerzője) könyveit ihlető falucska, Ménerbes is. (Az elsőből Bor, mámor, Provence címmel filmet is forgattak.)
És ez csak egy megye! Illetve annak csak egy része, Avignon és Aix-en-Provence között, úgy harminc-negyven kilométeres sugarú körben. Egy hely, ahol boldogan savanyodna a derekam az emberek idején.
