Még nem voltam politikus, amikor az ország címeréül az 1848-as, 1956-os és köztársasági hagyományokat idéző Kossuth-címer helyett az utoljára a Horthy-korszakban használt változatot szavazta meg kétharmados többséggel a parlament. Mivel az akkori jobboldalnak messze nem volt ekkora többsége, megkérdeztem az egyik ellenzéki ismerősömet, miért egyeztek bele a koronás címerbe? „Nem kell a szimbólumokon rugózni”, válaszolta, a szakpolitikai kérdések sokkal fontosabbak az efféle jelképeknél.
A rendszerváltozás elején még úgy tartotta a közvélemény, hogy Kádár János pályája elején súlyos bűnöket is elkövetett, de a hatvanas évektől sokat tett az ország békés fejlődéséért. Jobboldali nyomásra azonban a baloldal mindezt önként elhallgatta, hogy Kádárral szemben Nagy Imrét, az ötvenhatos forradalom miniszterelnökét nevezze meg hőseként. Hiszen hajdan Orbán Viktor politikai karrierje is a mártír miniszterelnök temetésénél indult 1989-ben.
Aztán Nagy Imre szobrát is kipenderítették a Vértanúk teréről egy horthysta emlékmű kedvéért. De nemrég már arra is mozgalom indult a jobboldalon, hogy vegyék le a „kommunista terrorista” Szabó Ervin nevét a fővárosi könyvtárhálózatról. A könyvtáros Szabó Ervin amúgy a forradalmak kitörése előtt, még a Monarchia állampolgáraként halt meg. Európában egyedülálló módon kitörölték a hivatalos emlékezetből az antifasiszta ellenállás olyan mártírját, mint Ságvári Endre, és szobrot, utcatáblát kaptak háborús bűnökbe keveredett figurák. Feketelistára került Lukács György is, aki a Wikipedia angol nyelvű változatában az egyetlen kiemelt név a „magyar filozófus” kategóriában. Vannak persze, akik szívesen megszabadítanák tőle a magyarságot, hiszen ott szerepel a német filozófusok lényegesen hosszabb névjegyzékében is. És hogy egy személyes vonatkozást is felidézzek, teljesen kitörölték a köztudatból Hámán Katót, aki pedig bátor női aktivistaként és szolidaritási mozgalmak szervezőjeként nagyon is korunk hőse lehetne. Bizonyosan semmi köze sem lehetett a Rákosi-rendszer bűneihez, hiszen 1936-ban a börtönben elszenvedett kínzásaiba halt bele. Nevét én is csak onnan ismerem, mert hajdan a róla elnevezett gimnáziumba jártam.
Minderre a baloldal „realistái” többnyire úgy reagáltak, hogy nem érdemes ilyen szimbolikus dolgokkal foglalkozni, a választókat jobban érdeklik a hétköznapi problémák. Egy pontig talán érthető volt, hogy negyven év után gesztusokat kell tenni a jobboldali érzelműek felé. De a jobboldali ideológusok az egyre inkább a jobbszélre orientálódó Fidesz buzgó támogatásával a baloldal emlékeinek teljes elpusztítására és kitörlésére törekednek. Ők nem „gesztusokat” akarnak, hanem teljes leszámolást a magyar progresszióval. Tökéletes kiütésére mindennek és mindenkinek, aki nem illik be a neo-horthysta panteonba. Nem azért, mintha különösebben ismernék Bethlen István vagy Teleki Pál összetett életművét: csak a baloldal brutális elsöprésének vágya vezérli őket. A baloldali érzelmű emberek közül ezért egyre többen érezték politikai vezetőik folytonos gesztuskeresését önfeladásnak. Aki az emlékezetpolitikában, saját múltja vállalásában folyamatoson hátrál, visszavonul, az a napi politikában is meggyengül, vélt vagy valós kompromisszumok hálójába keveredik.
Az önkormányzati választásokon aratott nagyszerű baloldali-demokratikus győzelmek után jogosan merül fel a kérdés, hogy mi történjen a sok átnevezett térrel, elhurcolt szoborral, meggyalázott emlékkel. A „realisták” nyilván most is arra fognak hivatkozni, hogy ennél a kérdésnél fontosabb a közlekedés, a lakhatás, az egészségügy rendezése, a korrupció felszámolása. De sokan – köztük éppen azok, akik önkéntes aktivistaként a legtöbbet talpaltak a mai vezetés győzelméért – bizonyosan az újabb önfeladás jelének tartanák ezt. Bölcs és tapintatos lépésekre van szükség. Kiválasztani a leginkább fájó, morálisan a legfelháborítóbb fideszes döntéseket, de nem kampányszerűen, hanem valóban a progresszió legnemesebb emlékeire koncentrálva helyreigazítani őket.
Helyes lenne – nem politikusokból – felállítani egy olyan emlékezetpolitikai tanácsadó kört, amely higgadtan végiggondolja, hogy egy demokratikus és köztársasági szellemű fővárosban (és vidéki városban) minek kell és minek nem szabad közterületeken maradandó emléket állítani. Én csak egyetlen javaslattal élnék. A XIII. kerület által bátran Göncz Árpád Városközpontnak nevezett térség metróállomását minden különösebb anyagi ráfordítás nélkül át lehetne nevezni Göncz Árpád Városközpont megállónak. Ez lehetne az első lépés a progresszív és köztársasági eszmék nyilvános rehabilitálásában.
A szerző publicista, volt európai parlamenti képviselő