Hú, öregem, hát ez tök baró, ilyen pipec hangfalakat még nem is láttam! – lelkendezett barátom a ’70-es évek vége felé, amikor egyik közös cimboránk felspécizett "paraszt Mercijébe" vágtuk be magunkat. A népnyelv az ikerfényszórós ezerötös Ladát hívta így, nem kevés iróniával. Minden bántó él nélkül a Trabant a "papír Jaguár" becenevet kapta, de a rosszmájúak szappanos doboznak is hívták.
Talán furcsán hangzik, de azokban a régi időkben is létezett a társadalmi és autós hierarchia. A meglehetősen kevés nyugati, illetve japán márka után presztízsben a Zsiguliból reinkarnálódott Lada következett, ám még ezen belül is volt rangkülönbség. Az ezerkettes volt a tehetősebb korabeli középosztály, míg az ezerötös a nómenklatúra és a menő maszekok modellje. A Trabant pedig a tömegautó szerepét töltötte be.
Ám az ember már csak olyan, hogy miközben nem szívesen lógott ki a sorból, azért mégis csak vágyott arra, hogy egyéni színt keverve kitűnjön az egyenszürkéből. Erre egyebek mellett kiváló terepnek bizonyult az autó. Kinek mi telt a fantáziájából, pénztárcájából, igyekezett feltuningolni a Ladáját, Škodáját, Wartburgját, Daciáját, Trabantját.
A fiatalabb nemzedékek például a korabeli audiorendszerrel akartak kitűnni. A hátsó ülés mögötti kalaptartón a minél nagyobb hangfalak jelezték a srácok státuszát. Ezeket vagy házilag szereltették fel, vagy az erre szakosodott sufniműhelyekben rakták össze. Nagyon menő volt például a gömb formájú, de nyomult a szögletes, doboz alakú is. A lényeg, hogy a csajok már messziről kiszúrják, menő csávó kapaszkodik a volánba. Az autórádió már kevés volt a tutisághoz, magnó nélkül halott ötlet volt a hangfal. Lehúzott ablaknál lehetett nyomni ízlés szerint a rockot, popot, a diszkó izét. Én ’75-ben egyszer Balatonszemesen stoppoltam egy olasz srácot, akinek autós lemezjátszó volt a Fiatjában. Persze kizárólag kislemezek fértek az „etetőbe”, de nekem újdonság volt, ahogy a masina beszippantotta a lemezt, majd Rita Pavone, Adriano Celentano húzta a fülembe.
A Wartburg kormányváltója, illetve a Trabi műszerfalon meredező sebváltója még nem sok eredeti innovációra adott lehetőséget, de a többi márka botváltója annál inkább. Sok autósboltban lehetett színes műanyag sebváltó gombot, vagy hosszúkás nyelet venni a gyári helyére. Ez utóbbi még némi sportos fílinget is kölcsönzött a sofőrnek. Viszonylag elterjedt volt a műanyag, vagy műgyantába öntött valódi havasi gyopár is, de a leghátborzongatóbb és számomra leginkább gyomorforgató változat az ugyancsak műgyantába öntött halott skorpió volt.
És akkor még ott volt az egész utastér! Némi pironkodással töredelmesen bevallom, Škoda MB 1000-esünk hátsó ablakban nekünk is ott hevert a kultikussá vált bólogatós kutyus. A barna műanyag jószág feje egy kis kampóval csatlakozott a testhez, és minden úthibánál, kátyúnál - akkor is volt dögivel -, döccenőnél buzgó bólogatásba kezdett. Sajnos ez a relikvia is eltűnt az idők homályában.
Ilyen kutyus ezrével verte a taktust a fejével, de legalább ilyen népszerű lett a jóval előkelőbben jegyzett moncsicsi. Mintha H. G. Wells Dr. Moreau szigete című regényének őrült tudósa a párducemberek és egyéb veszélyes ragadozókból alkotott szörnyei helyett afféle genetikai kisiparosként nekiállt volna futószalagon sorozatgyártani valami sündisznó- és selyemmajmocskaszerű esztétikai szörnyszülöttet, Walt Disney látványterve alapján. A moncsicsi lóghatott zsinóron a visszapillantó tükrön, hacsak nem a frissen divatba jött fenyőillatú és formájú fejfájdító, vagy - bátrabbak esetében - egy rózsafüzér, esetleg Szt. Kristóf lengett már ott, de ülhetett is a műszerfalon gügye mosollyal.
A műszerfalon mágneses mini virágtartóban kis csokor művirágot is láttam pompázni egy taxiban, de a személyfuvarozók kis jegyzettömböt is felcsíptettek a kesztyűtartó mellé, ahová a címeket és egyéb üzeneteket firkantották. Az idősebb korosztály némely képviselői, akiket eléggé el nem ítélhető általánosítással a műbőrkalapos, nyugger škodások címszó alatt tartottunk nyilván, a kemény és télen kétségtelenül hideg bakelit kormányra subaszőnyegszerű, bolyhos, védő és kézmelegítő huzatot tettek. A kor nagymenői persze szarvasbőr borítót húztak a volánra. Legalábbis ezt mondták, de lehet, hogy élő korában röfögött az a szarvas.
Ennél népszerűbb volt a fagolyókból összeállított üléshuzat, ami állítólag masszírozta a sofőr hátát és a vezetés közbeni elalvás kockázatát is csökkentette. Magam is használtam ilyet, de semmilyen különösebb hatást nem érzékeltem, ha csak azt nem, hogy baromi kényelmetlen tudott lenni, ahogy csúszkáltam rajta. Hamar ki is vágtam a bilikék Ladából.
Bizonyos praktikummal rendelkeztek azok a kis gumi védőperemek, amelyekbe macskaszemet is beépítettek, s a kocsiajtókra lehetett felerősíteni. A szerepük az volt, hogy kiszálláskor, ha neki is ütődik az ajtó a szomszédban parkoló autónak, egyiket se karcolja meg. Ha elfáradt az anyag, búcsú nélkül távozott.
A többi filléres emlékünkhöz hasonlóan.
