A pályakezdés mindig, mindenhol emberpróbáló periódus. De kiváltképp ilyen lehetett egy frissen végzett orvos számára a 20. század eleji Oroszország kis falusi kórházában, melyet az özönvízszerű esőzések vagy az apokaliptikus hófúvások hosszú hetekre teljesen elzárnak a világtól. Ahol persze, mindig valami egészen újat, még sosem próbáltat kell csinálnia, gyakorlásra esély sincs, rögtön élesben kell megoldani a súlyos problémát. A tét pedig – méghozzá szó szerint – élet vagy halál.
A doktor úr tehát csak magára számíthat: az egyetemen tanultak kavargó emlékeire, az intuícióira és a szerencsére. Nem véletlen tehát, hogy a szorongás, a félelem valamilyen komplikált esettől, minden napját beárnyékolja. Mert felelősség csak őt terheli, s e nyomás csak fokozza a magányérzetet „egyedül vagyok. Nagyon egyedül vagyok.”
De a bénító gátlásokat mindig legyőzi a segítés elemi szakmai-emberi parancsa: „Megmenteni – ezt is. Meg ezt is! Mindegyiket!” Ez a fiatal orvos sikerének végső titka: a tapasztalatok hiányát ugyanis jórészt ellensúlyozza a személyiség minden energiáját, képességét mozgósító szenvedélyes gyógyítási szándék.
Az írónak e novellafüzér esetében nem nagyon kellett a fantáziájára hagyatkoznia: maga is orvosegyetemet végzett, s kezdőként ilyen vidéki kórházban praktizált. Belülről ismerte tehát ezt a világot, ezért válhat az elbeszélésmód helyenként riportszerűen valóság közelivé. Például akkor, amikor a falusi páciensek babonáiról, felvilágosulatlanságáról ír. A tudatlanságról, mely néha egyenesen anekdotikus történetté kerekíthető: a maláriás beteg egyszerre beveszi a több napra való gyógyszert, hogy ezzel akkor már ne legyen gond. Súlyosabb kihívás a kezdő orvos – és népnevelő, humanista értelmiségi – számára, hogy az itteniek egyszerűen nem félnek az olyan súlyos, végzetes betegségtől, mint a szifilisz, a kezelést tehát pillanatra sem veszik komolyan. A doktor úr azonban a reménytelennek tűnő küzdelmet is vállalja, így maradva hű szakmája erkölcsiségéhez.
A Morfium című elbeszélésben az ismert téma elevenedik meg: az orvos, aki másoknál könnyebben hozzájuthat a gyógyításban is használt kábítószerekhez, idővel (s épp a feszültség szorításában) maga válik függővé. Egy másik novella (Én öltem) arra a paradoxonra épül, hogy az életmentésre felesküdött orvos a körülmények kényszerére gyilkossá válik. A polgárháború idején egy fehér különítmény parancsnoka szadista módon kínozza a hatalmába került embereket – nőket, férfiakat egyaránt. Az orvos, akit a megsebesült parancsnokhoz hívtak, igazságot szolgáltat: revolverével kivégzi a tömeggyilkost. Az erkölcsi világrend épp ezáltal áll helyre.
A kötet darabjai, melyek most Kiss Ilona fordításában jelentek meg, Bulgakov korai pályaszakaszának művei közé tartoznak. Persze, más esztétikai minőséget képviselnek, mint az életmű csúcsteljesítménye, A Mester és Margarita, ennek ellenére a zseniális író munkásságának maradandó részét képezik.
Infó:
Mihail Bulgakov: Egy fiatal orvos feljegyzései
Magvető, 2019
