Épp egy talpig páncélba öltözött lovag állt mellettem, amikor megnéztem a telefonomon az első részvételi eredményeket. Ő kissé egykedvűen izzadt mellettem a többkilós jelmezben, és talán már csöndben átkozta azt a percet, amikor jó ötletnek tűnt, hogy egy középkori hagyományőrző csapathoz csatlakozzon. Az én homlokom jóval diszkrétebben gyöngyözött, hiszen csak azért izgultam, hogy vajon merre indul el a városom, egykori lakóhelyem: a múlt felé tesz megint egy kacskaringót, vagy a jövő felé kezd el bukdácsolni, még ha kezdetben bizonytalanul is. De hogyan magyarázzam el mindezt egy lovagnak?
Az Aranyrózsa fesztiválon vagyunk, Franciaország legnagyobb historikus eseményén, amelyre ezerötszáz hagyományőrző érkezett a maga maskaráiban. Már szombaton fel-felbukkantak Avignon utcáin, a legnagyobb látványosságnak mégis az számított, amikor bemelegítés gyanánt – felkészülve a vasárnapi eseményekre – bemasíroztak a pápai palota udvarára. A tekintélyt parancsoló épület pár száz évvel ezelőtt láthatott hasonló sokadalmat, úgy is képzeltem, hogy némiképp meg is hatódott a gesztustól, ködös tekintettel merült el évszázados emlékeiben. A turisták is tülekedtek a keskeny és hosszúkás ablaknál, a gótikus művészet remekénél, hogy elkészíthessék a maguk időutazós fotóit. (A pápai palota teremőrei megpróbáltak más, udvarra néző ablakot is kinyitni, ám ez nem olyan egyszerű egy műemlék esetén. Néhány diszkrét rángatás és zörgés után fel is adták.)
A sokadalom nyújtotta látványosság aztán másnap a Barthelasse-szigeten bontakozott ki, mely Európa legnagyobb folyami szigete (a Margitszigetet persze nem homályosította el), ahová bevette magát az öt országból érkezett 85 csoport valamennyi tagja. A hagyományt pedig itt sem veszik félvállról: korabeli étkeket fogyasztottak ebédre korabeli eszközökkel, boldogan tették közszemlére a fegyvereiket (egy-egy kardot vagy buzogányt nem is volt egyszerű forgatni), és csak a maguk által készített ruhákban jártak a maguk által készített lobogók alatt. Egy hollywoodi szuperprodukció producerének valószínűleg könnybe lábadt volna a szeme ennyi önkéntes statiszta láttán, akiknek még a jelmezét sem kellene méregdrágán megvarratni.
Természetesen Dusival mi is mindent kipróbáltunk: rendre alulmaradtunk a korabeli ügyességi játékokban, viszont boldogan szedegette fel a katapulttal a gyermeksokaságba kilőtt cukorkákat. És hát a végső nagy csata! Mintegy kétszáz lovag és íjász gyűlt össze a küzdőtérre, hogy megvívjanak egymással. Legalább húsz percet késett a meghirdetett csata, mert a felöltözés a fegyverhordozókkal kész tudománynak számít. Mi csak a sisakot emeltük meg, de itt már el is dőlt, hogy semmi pénzért nem leszünk lovagok, a királylány megmentését is inkább másra hagyjuk. És akkor még nem is beszéltünk a vértekről, a páncélingről, és az alá felhúzott vastag ruhákról, amelyek az ütésektől védték őket, merthogy csépelték egymást rendesen. Nem csoda, ha a hagyományőrzés bizonyos szempontból a szaunázással áll inkább rokonságban.
Én viszont időnként – megtörve a varázst – előkaptam a telefonomat a nagyon is újkori hírek miatt. Igazából ez volt az első nap, hogy ennyire érdekelt, mi történik otthon. Már eddig is igyekeztem eltolni magamtól a politikát, de ezt másfél hónapnyi itteni tartózkodás után szinte tökélyre fejlesztettem. Már egyre kevésbé értettem a közösségi oldalakon felhabzó indulatokat. Egy-egy pillanatban úgy tűnt, mintha a Holdról nézném ezeket a furcsa földi dolgokat. A magyarországi politika helyére, a vákuumba nem tolakodott be a francia közélet. Persze láttam sárgamellényeseket Marseille utcáin, egy La Ciotat-i körforgalom közepén is bágyadtan tüntettek vagy két-három hétig, de ez sem volt több puszta látványosságnál. (Dusinak nem is nagyon tudtam elmagyarázni, hogy mit akarnak a bácsik.) Tán csak Borkai és csinos horvát „rokonai” ütötték át kajánul közönyöm falát. Hej, mivé lettek a lovagok mai utódai, sóhajtott fel bennem a rejtett hagyományőrző, és arra már kísérletet sem tettem, hogy mindezt madárnyelven a gyereknek is világossá tegyem. Jobb, ha bizonyos összefüggések még a homályban maradnak. A politikát is valahogy így tudtam leírni Dusinak: mintha bekötött szemmel keresnél egy sötét szobában valamit, amit már rég kivittek.
Végül „Pour Avignon! Pour le pape!” (Avignonért! A pápáért!) felkiáltással egymásnak estek az elkerített réten. Mintha evőeszközöket ráznánk egy hordóban, kábé ilyen hangokkal járt a csata. És nem is tartott sokáig, hiszen három kardcsapás után már annak is meg kellett állnia pihenni, aki még nem kapott halásos sebet. Ezért még háromszor összetrombitálták és egymásnak eresztették őket, hogy ne távozzon csalódottan a belépőjegyet kiperkáló közönség. Nem is távoztak, hiszen a mai drónos, gombnyomásos hadviselésben, a kanapémegváltók korában tán már csak az ilyen fesztiválok idézik fel a vért, verejtéket és könnyeket.
Avignon tehát nem esett el, és tíz óra után már az is kiderült, hogy Budapest életében is új fejezet kezdődik. Tán kevesebb kardcsörgetéssel és királylánnyal.
