„Menj, érj hozzá a részletekhez, /
vad közelségből nézd meg őket.”
(Tóth Krisztina: Zenélődoboz)
Az összeomlás, vagyis az I. világháborús vereség időszakát, a Monarchia szétesésének viharos és kaotikus heteit és az ezután következő demokratikus kísérletet egy polgári köztársaság megformálására, kudarcok szinte végeláthatatlan sorozata, tévedések tragédiái, szemellenzős elfogultságok sora, máig ható zsigeri indulatok és emocionális gyűlölködések, elképesztő naivitások láncolata jellemezte. Valamelyest elmélyülve ebben a krónikában, 101 évvel a történtek után, az olvasó önkéntelenül is azt kérdezi önmagától, miként lehetséges, hogy minden bukások, s mindazok ellenére, amely a szép-szomorú virággal, az őszirózsával jelzett köztársasági kísérlet előtt, alatta és főképpen utána történt, az ország mégis képesnek bizonyult a túlélésre?
Elfogultságok és mítoszok
Eszem ágában sincsen, hogy akár csak megkíséreljem erre a választ, végigpásztázva a XX. század nagyjából nyolc-tíz magyarországi rendszerváltozását, inkább a megválaszolhatatlan és a történelemfilozófia magasságai vagy mélységei felé vezető kérdés előcsalogatójára összpontosítok, nevezetesen egy kitűnő könyvre. Az elátkozott köztársaság című élvezetes stílusú monográfiájában Hatos Pál – igen gazdag forrásanyagra támaszkodva – elemzi a kötet alcímének tartalmát, vagyis az 1918-as összeomlás és forradalom történetét, s mindjárt az elején határozottan leszögezi, „nem áll se jobbra, se balra”, pedig a „csábítások” nyilvánvalók, s mind a mai napig hatnak, mítoszokra, fikciókra építve.
Lássunk ezek közül néhányat, Hatos kötete alapján. A jobboldalon sokan Tormay Cécile híres, vagy inkább hírhedt elfogultságait égették bele a nemzeti köztudatba: az írónő „patkányforradalomnak” nevezte az októberi robbanást – csak egy felületes közbevetés: lám, ”patkányozni” sokféle korban, bármelyik oldalon lehet –, s ugyanezen tábor vezéregyéniségei démonizálták Károlyi Mihályt, a „vörös grófot”, aki szemükben minden bajnak és forradalomnak, így tehát Trianonnak is okozója. Ebből az optikából szinte egy nevezőre kerül a szándékaiban és megkezdett lépéseiben is demokratikus őszirózsás forradalom és a vörös terrorba torkolló Tanácsköztársaság, az országvesztő pacifisták, illetve a szovjeteket másoló bolsevikok.
Klisék és mítoszok gyártásában nem volt rest a baloldal sem: szemükben az óriásivá növelt ős-gonosz, minden bajok okozója Tisza István lett. Sokan e tábor jelesei közül egészen biztosan tudják, hogy a Károlyi vezette forradalom nélkül is bekövetkezett volna a történelmi Magyarország szétesése, s úgy igyekeznek beállítani az események folyamatát, mintha az őszirózsa kivirágzása eleve eldöntött és főleg eltervezett lett volna. Ezzel szemben – mint Hatos írja –, rögtönzések sorozatából állt össze a forradalom krónikája, amiben persze – szerintem – semmi különös nincs, hiszen a jelen idejű, spontán történéseket általában az utókor emlékezői, szellemi napszámosai próbálják utólag „logikus”, „szükségszerű” renddé formálni. A baloldal jelentős része a kortársai közül fejjel kiemelkedő, egyszersmind óriási hibákat elkövető Tisza Istvánt sokszor csupán kényszeredetten méltatta, egy 1983-ban kiadott történészi munka például Tisza meggyilkolását „budai villájába” (!) helyezte át, egy másik kötet, amely 1988-ban került az olvasók elé, döntően a gyilkosságnak pusztán a „szimptomatikus” jellegét ragadta meg. Velük ellentétben a rendszerváltozás utáni történeti feldolgozások – köztük Hatos Pál munkája is – a kivételes képességű miniszterelnököt valós cselekedetei és mulasztásai, súlyos tévedései alapján ítélik meg – s ahol kell: el. Azt már jóval kevesebben tudják, hogy húsz évvel Tisza meggyilkolása után a jobboldali „elhajlással” nem gyanúsítható polgári radikális újságíró, Zsolt Béla egyik vezércikkében – Az Ujság hasábjain jelent meg – azt pendítette meg, ha az egykori szabadelvű-, majd munkapárti miniszterelnök túlélte volna az összeomlás utáni fordulatokat, akkor minden „másként” alakult volna.
A mulandó szituáció
Csakhogy ez is bizonyíthatatlan fikció, mint ahogyan a mítoszok is, jöjjenek bár balról vagy jobbról. Hatos könyve azért kitűnő, mert nem gyárt újabb feltételezéseket: „Az 1918-as forradalom tragikomikusan kezdődött és tragikomikusan véget ért kísérletében nem a nagy történelmi példázatokat keresem, még kevésbé cáfolatukat, hanem a mulandó szituáció érdekel” – írja a kötet szerzője, s ezekből a „vad közelségből” nézett részletekből állítja össze a nem egészen féléves időszak tablóját. Látjuk a frontról hazatérő, lerongyolódott, sokszor súlyosan sebesült katonákat, a földéhes, nyomorultul szegény mezőgazdasági munkásokat, a törpebirtokosokat – „a világháborúban elpusztult 661 ezer állampolgár többsége is a szegény sorsú agrárnépességből került ki” -, látjuk a köztársaság mellett tüntető kétszázezer munkást, a leszakadó és elszegényedő középosztályi tízezreket, s persze a névtelenek mellett találkozunk a nagyon is nevesekkel néha egészen különös szituációkban: Kosztolányi a rettegett és gyűlölt Lukachich Géza tábornok katonái elől fut október 31-ének éjszakáján a Nemzeti Tanácsnak otthont adó Astoriánál, Szabó Dezső még nem Az elsodort falu mitizált paraszthőseit élteti, hanem a kommunista világrend előkészítését méltatja, s bármilyen hihetetlen, az ifjú és lázadó Márai még lelkes kommunista – hogy aztán egy életre kiábránduljon az eszméből –, látjuk a későbbi írófejedelem Herczeg Ferencet, személyes ismerősünkké válik Jászi Oszkár, a Károlyi-kormány nemzetiségügyi minisztere vagy éppen néhány vezető szociáldemokrata, közülük a talán legrokonszenvesebb, Garami Ernő.
A tablóról nem hiányozhatnak a rövid és „elátkozott” köztársaság eseménysorozatai sem, a szinte teljesen feledésbe merült vidéki parasztforradalmak, a nagyon régóta vajúdó földreform csillogó kezdőpontja – Károlyi gróf nevezetes birtokadományozása, amiért Krúdy és Móricz is lelkesedett – és elbukása, a külpolitikai útkeresések, s ezektől nem elválaszthatóan annak megtörténte, amit az utolsó, sőt, az utolsó utáni pillanatig, szinte kivétel nélkül mindenki lehetetlennek tartott, nevezetesen Erdély, Felvidék és Délvidék elvesztése. A munka nagy érdeme, hogy a Monarchia küzdelmeit és összeomlását, majd a köztársaság vívódásait mindvégig széles kitekintésű nemzetközi kontextusban vizsgálja. Csupán egy képletes zárójelben jegyezném meg, hogy a kötetben sokszor idézett sajtótermékek egyikét, Az Ujságot a szerző egy ízben „Tisza bulvárlapjának” nevezi. Hogy az 1903-tól működő napilap pontosan milyen szálakkal kötődött Tisza Istvánhoz, azt most nem részletezném, ám úgy gondolom, hogy bizonyosan nem nevezhető „bulvárlapnak”, a szakirodalomban tárgyalt egyetlen ismérv alapján sem. A Gajári Ödön által alapított kormánypárti hírlap, amelynek főmunkatársai közé tartozott például Mikszáth Kálmán és Herczeg Ferenc, éppen olyan minőségi újság volt, mint – mondjuk – a különféle ellenzéki árnyalatú Budapesti Hírlap, Pesti Hírlap vagy 1910-től a Világ.
Ám a kötet egésze szempontjából ennek a röpke sajtótörténeti kitérőnek nincs jelentősége. Annak annál inkább, hogy a szerző miként elemzi a Károlyi-kormány hamar távozó hadügyminiszterének november 2.-i állásfoglalását, amelyben a miniszter azt találta mondani, hogy „soha többé katonát nem akarok látni”. Ez a – kétségkívül szerencsétlen – mondat a későbbiekben a köztársaságra zúdított szemrehányások gumicsontja lett, összeesküvés-elmélet gyártók rágták évtizedeken át, de Hatos teljes joggal jegyzi meg, „keveseknek jut eszébe megkérdezni, miért is éljenezte meg a frontharcos Linder Bélát akkor és ott katonákból és tisztekből álló több száz fős közönsége”. A következményei felől nézve katasztrofális hadparancs agyonidézett, híres-hírhedett mondatának hátterét a szerző szinte nagyítóval elemzi, elősorolva a hadsereg szétzüllését, a hazatérő katonák fosztogatásait, a megörökölt védtelen határszakaszokat, azt, hogy a Károlyi-kormányt megelőző Wekerle-kabinet szinte „megdermedve várta” az elkerülhetetlent, a milliós hadsereg hazatértét, valamint azt is, hogy a Monarchia közös főparancsnoksága az összeomlás ódiumát egyoldalúan a magyar kormányra hárította.
Ebben az elemzésben is megmutatkozik, amit Hatos a kötet elején ígért: nem igazságtevésre törekszik, hanem arra, hogy „a kortárs források zavarba ejtően sokrétű és sokszor ellentmondásos leírásait szembesítve” kísérje végig „az őszirózsás forradalom egyre anarchikusabb történetét egészen az 1919. március 21-i kommunista hatalomátvételig.” A szerző maradéktalanul betartotta ígéretét.
Respublikáink
Még hat hónapig sem tartott az első magyar köztársasági kísérlet, amelyről Babits nagyon találóan jegyezte meg, amit az ideológiáknak és rögeszmés indulatoknak elkötelezettek mindig félve mondanak ki – ha egyáltalán –, nevezetesen, hogy „egy nagy véletlenség volt a mi forradalmunk”. Második köztársaságunk csak kicsivel bizonyult hosszabb életűnek és szerencsésebbnek elődjénél. Kezdetben ugyan vigaszt nyújtott és reményeket csillantott föl, ám a második kísérlet alig három év után, 1948-tól menthetetlenül belecsúszott az immár a szovjetek által is megtámogatott kommunista diktatúrába. Máig tartó harmadik köztársaságunk éppen mostanában harminc éves, ám hataloméhes külső és belső kommunistákra most nem hivatkozhatunk, legújabb respublikánk pályája mégis elgörbült egyfajta sajátos autokrácia felé. Az egykori eseményeket és szereplőket Hatos szinte „testközelbe” hozza, de az olvasó örömére nagyon igényes monográfiájából a szerző néha kipillant – a mába. Mindjárt az elején említi, hogy az Országház közeléből 2012-ben eltávolították Varga Imre Károlyi-szobrát, „hogy helyére ismét Tisza István monumentális szobra kerüljön. Ki tudja, meddig?” – faggatja a jövőt a szerző.
Magam másként kérdezek: vajon eljön-e az idő, amikor egy tágas emlékezetpolitika képes lesz egyszerre, egy emlékezetpolitikai térben befogadni, tévedéseikkel és mulasztásaikkal együtt, a konzervatív liberális gróf Tiszát és a polgári demokrata gróf Károlyit?
(Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság - Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Jaffa Kiadó, 2018.)
