Jóbarátom kisgyerekkori emléke maga is filmre kívánkozik. 1973 körül járunk, a család vacsorázik, megy a tévé, szórakozottan bele-belenéznek az előttük pergő jelenetekbe, és egyszer csak azt látják, hogy a saját régi otthonukban vacsorázik a filmbéli család. Aztán snitt, partizánok jőnek, és felrobbantják a házat. Repül az egykori Goldmann-féle Mechanikai Cipőgyár, amelyet előbb a zsidótörvények, majd némi pauza után az államosító kommunisták vettek el tőlük. Nem marad más a józsefvárosi Práter utca 64-ből, csak egy nagy porfelhő.
A családi emlékezet szerint a szobabelsőről ismerték fel tévedhetetlenül a forgatás helyszínét: csodás faburkolatok voltak ugyanis a hajdani ebédlőben, amelyek eredetéről annyit tudtak, hogy egy korábbi tulajdonos, egy neves műbútorasztalos a budavári királyi palotán dolgozott, és annyira megtetszett neki az ottani munkája, hogy saját otthonában felépítette a mását. Mi pedig, hála az Arcanum digitális tudástár buzgalmának, ennyiből nagy biztonsággal azonosítani is tudjuk, ki volt ez a nagyra törő mesterember. Csepreghy Jánosnak hívták.
Maga Rákosi Jenő jegyezte fel az utókornak az asztalosmester Csepreghy fivérek történet. A sajtócézár és színházigazgató, ekkor már főrendiházi tag saját lapjában, a Budapesti Hírlapban írta meg, hogy úgy ötven évvel korábban János elvitte neki a fivére, Ferenc egy színdarabját, amelyről ő a következő ítéletet mondta: „Ez a darab rossz, de a szerzője jó”. A kisnemesi származású - erről a család Győrőssy előneve tanúskodott – Csepreghy fivérek Hont megyéből kerültek Pestre, hogy 1868-ban megalapítsák közös cégüket a Józsefváros falusias peremén, a Práter utca 64. alatt. Itt éltek azután is, hogy megnősültek: János és felesége, Foltz Mária szobáját a közös konyha és a műhely választotta el Ferenc és neje - Rákosi Jenő szabóként, majd színházi jelmeztervezőként is dolgozó Ida húga - lakrészétől.
Hősi idők jöttek. Egyrészt, mert Rákosi Jenő hamarosan kibérelte a Kerepesi úti Népszínházat, és sógorát, akinek tüdőbaja igencsak megsínylette az asztalosműhely állandó porát, leszerződtette színházi titkárnak. Ferenc színpadra alkalmazott vagy féltucat Verne-regényt, miközben csak úgy ontotta a népszínműveket. 1877-78-ban egymás után írta meg a Sárga csikót, illetve a Piros bugyellárist, amelyekkel őrjöngő sikert aratott a józsefvárosi publikum körében. Nem véletlen, hogy 1880-ban, amikor legyőzte őt a tuberkulózis, a színház első számú csillaga, Blaha Lujza egy piros pénztárcát ajándékozott a bánatos özvegynek.
Másrészről nemcsak a magyar dráma, hanem a magyar bútoripar is virágzott ezekben az évtizedekben. A későbbi Baross utca az asztalosok főutcája lett, a Külső-Józsefvárosban számtalan kisebb műhely mellett olyan nagyüzemek gyártották a történelmi stílusokban fogant szobaberendezéseket, mint Thék Endréé vagy Lingel Károlyé. Csepreghy János a kiváló munkájáról és a határidők semmibevételéről volt nevezetes: Rákosi Jenő azt írta a bútoráról, hogy „terminuson túl, és szinte csak darabonként kaptam meg, de minden darabja ma is oly ép, ajtaja, fiókja oly pontosan csukódik, mintha tegnap szállította volna”.
A Práter utcai üzem a kor szinte minden nagy építkezésén jelen volt. A Rózsák terei templomtól a Bazilikáig, a régi Zeneakadémiától a Szépművészeti Múzeumig, az Országháztól a királyi palotáig vállalták az asztalos munkákat, készült náluk orgonaszekrény, faburkolat, templomi pad, irodaberendezés és a Korinthoszi-csatorna első kapavágásához míves kivitelezésű talicska. Aminek eredményeként Csepreghy János ipartestületi elnök lett, az 1885-ös országos kiállításon elnyerte a koronás arany érdemkeresztet – a köz abból az apróhirdetésből is értesülhetett az örvendetes eseményről, hogy a Práter utca 64. birtokosa „az udvari estélyről hazajövet a királyi palota lépcsőházában egy rendjelet talált”, melynek várja tulajdonosát -, az 1896-os millenáris kiállításon pedig „megszólítással tüntette ki” őt az uralkodó.
Mire a századforduló magával hozta a királyi palota nagyszabású építkezését, Csepreghy János üzeme már alaposan túlnőtt az eredeti földszintes házon: a műhelyek, gőzgéppel felszerelt üzemcsarnokok, szárítók és raktárak egészen a tömb túlvégéig, a Losonci utcáig nyúltak. Innen került ki a vadonatúj krisztinavárosi palotaszárny földszinti főhercegi ebédlőjének berendezése, illetve az emeletre, a külföldi fejedelmek lakosztályainak hálószobáiba és kis ebédlőibe szánt összes asztalosmunka. 1902 legvégén, amikor József Ágost főherceg és Auguszta főhercegasszony gyermekeikkel és személyzetükkel beköltöztek a ma nemzeti könyvtárul szolgáló teremsorba, a Magyar Szalon megjegyezte, hogy „a legkiválóbb munkákat Thék Endre és Csepreghy János készítette”. Ám hogy a főhercegi, netán valamely fejedelmi ebédlő ihlette-e a Práter utcai szobaberendezést, azt sajnos nem tudtuk kideríteni.
Már az is kész csoda egyébként, hogy a faburkolatok megérték a hetvenes éveket. Csepreghy János 1908-as halálát követően fia, Béla csak pár évig vitte az üzemet, azután a gyártelepet bérbe adta a család. 1918-ban itt létesített légcsavargyárat Asbóth Oszkár és itt öntött söréteket Asbóth Gyula. 1920-ban a régi vetélytárs, Gelb Mór bútor- és kárpitgyára költözött be, hogy aztán innen tűnjön el a rejtélyes körülmények közt meggyilkolt ügyvezető igazgató, Boros István, akinek a halálát később a Léderer házaspárra is megpróbálták rábizonyítani – sikertelenül. 1925-től autókarosszéria gyár osztozott egy újabb műbútoros céggel a telepen, de volt itt fémáruüzem, cukrászat, vegyészeti vállalat is. A Goldmann-féle Mechanikai Cipőgyár 1940-ben tette át ide a székhelyét a Dob utcából.
Az államosítás eleinte csak Goldmannék életében hozott gyökeres fordulatot, az üzem Józsefvárosi Cipőgyár néven folytatta a termelést. Aztán a sportcipőkre szakosodott: „a használt autógumiabroncsnak cipőtalpként való felhasználására vonatkozó javaslatát küldje meg a Sportcipő-gyár újítási megbízottjának, Práter utca 64.” – írta Szántó Gyulának Gyöngyöstarjánba az Újítók Lapja 1953-ban. Később viszont már csak a Triál karbantartó telepét, illetve a Piért raktárát találjuk ezen a címen.
1971-ben, amikor nekifogtak a Józsefváros úgymond rehabilitálásának, olyan gyorsan kellett bontani a régi házakat, hogy a Práter utca környékén harminc épületet egyszerűen felrobbantottak. Tömegével gyűltek a környékre a stábok háborús filmeket forgatni. Itt készült a partizánokban bővelkedő Egy óra múlva itt vagyok első évada is, amelyet végül 1973 tavaszán láthattak a tévében a nézők – talán éppen ez a keresett film. Az viszont biztos, hogy a Práter utca 64-et ugyanebben az évben bontották le: egy februári képen még állva látható, tető nélkül, decemberben már hűlt helye volt. Csak remélhetjük, hogy valakinek volt annyi esze, és időben hazamentette belőle Csepreghy János fejedelmi ebédlőjét.
