A regény fülszövegében is olvasható az az anekdota, mely szerint a német drámaíró, Heinrich von Kleist az általa szerkesztett Berliner Abendblätter című lapban a magyar Kingssee, avagy a Fertő tó egyik csodájaként egy mezítelen, négylábú, emberszerű lényt említ, amelyet a halászok fogtak ki a tóból az 1800-as évek elején. Hogyan találkozott a Kleist-féle anekdotával és meddig lapult a „majd kezdek vele valamit” fiókban?
Született az elmúlt év alatt néhány novellám Kleist árnyékában. Láttam őt, amikor a szövegeket írtam. Hallottam, a szomszéd szobában tett-vett. Valamikor kora tavasszal összeszedtem az írásokat, nézegettem őket, mígnem egyszerre azt láttam, hogy ez regény is lehetne akár. És akkor, mivel Kleist könyvei gyakran odakéredzkednek a kezembe a polcról, egy anekdotás, elbeszéléses gyűjteményben, melyet a Jelenkor Kiadó gondozott, elém szaladt a magyar sellő története. Később egyébként ebből az esetből inspirálódva írta meg Jókai a Névtelen vár című regényét. Valós történet lehet, szomorú történet.
Miért pont a romantika vonzza? Tán mert ez a korszak még tudott egyszerre derék és szörnyű embereket teremteni, ahogy Kolhaasról is mondják? Ez a kor, beszédmód és műfaj segít abban, hogy egy kicsit feloldja az ember romlottságát?
Mit mondjak, Kolhaas alakja minden kérdésére választ ad: ő az igazság eltorzulásának drámai példaképe. Amúgy korábbi novelláimban is fölbukkan. Ő maga a kis sérelem hatalmassá növekedése, a rögeszme útja, és annak brutális következményei. Kleist pedig példátlanul korszerű szerző. Teljesen nyilvánvalóan mostoha fia egy adott kornak, művészeti iránynak, a romantikának, miközben például az elbeszéléseit és a novelláit ma is úgy lehet olvasni, mintha kortárs írta volna őket. Egy modern angyal. Egy modern kegyetlenség. Egy modern félelem és szorongás.
A maiságot és a modernséget hangsúlyozza, mégis minden lehetséges eszközzel archaizál. A próza-vers összemosása amúgy sem áll távol öntől, de most mintha erős zeneisége is lenne a nyelvnek, amit használ. Mintha az oratórium jegyzetben megadott definíciója (az imádság helye) a regényben zenei műfajként teljesedne ki. Bizonyos, tördelésileg is kiemelt részek már-már kórushangon szólalnak meg. Mi ezzel a célja?
Megemelt nyelvről van szó kétségtelenül, tudatos lírai megoldásokkal és formai elemekkel éltem a Magyar sellőben, ellenpontozva a tartalmat, amely gyakran nyers, otromba és abszurd. Trágár földön szép hegedűszóra balettcipők táncolnak. Mozog a nyak körül a csipke, míg káromkodnak. Szerintem ismerős lehet. Ez egy német kisváros egy éve az 1800-as esztendőben, mondjuk. Viszont sokszor emlegetik a szereplők Magyarországot, és ez némi gyanúra is adhat okot, hol is játszódik valójában a történet.
Az idő- és nyelvbéli eltávolítás, a zeneiség ellenére sem tudom áthallások nélkül olvasni a regényt, annyira szatirikus – fontos például, hogy a sellőnek nincs arca. Mi a jelentősége az arctalanságnak (arcátlanságnak) a hatalom és az egyén viszonyában?
Passzé. Hosszú, sokirányú értelmezésekre van, lenne szükség a válaszhoz. A sellőt Magyarországról egy német kisvárosba hozzák. A sellő a város határában elszökik. Hogyan lehetséges ez, kérdezte egy irodalmár olvasóm a Facebookon, amikor nincsen lába?! Ó, nahát, ennyire talán nem szabadna földhözragadtnak lenni! Nézzük meg, ki ez a lény. Valóságos? A történet által realitásnak tekintett lény, vagy valamiféle más, lázálomban, vágyak kavalkádjában fogant torzszülött? Ki beszél róla? Egy fiú, a szénégető nagykamasz fia, Jakab. Miközben az egész környék űzi, keresi. Lehet, hogy ő az ártatlanság, a szerelem allegóriája. Lehet. Legyen elég ennyi.
Rengeteg az altesti poén és a fekália a regényben – csak úgy röpködnek a picsák és bazdmegek, a gróf, úgy tűnik, példátlanul termőt termel, de aztán egy másik szereplő ráürít a gróf kupacára, és a virágok ugyanúgy pompáznak tovább. Miért, mire ez a sok szar?
Szerintem ez egy távoli színhelyen játszódó, minden trágársága ellenére költőinek szánt, mégis nagyon-nagyon aktuális regény. De az aktualitás nem a távolban vagy a szomszédban pompázik. Hanem éppenséggel minálunk.
A kupac tetején. A történetben a szélsőségek kéz a kézben járnak, sétálgatnak. Csak nézzen ki az ablakon, nem olyasmiket lát, melyek a regény cselekményében is modellizálódnak úgymond? Hát végül az is szélsőség lett, hogy normális módon akarunk tovább élni, nem? Kínzattatások nélkül.
Apropó, kínzás! Mintha korábbi regényeiből, talán a Taligásból már ismerősen csengene a szó: tortúramester. Létezik ez a szó a kínzástörténelemben? Emlékszik, mikor használta először?
Igazán nem tudom. Lehet, hogy olvastam valahol, az is lehet, hogy egyszer csak leírtam. Szerintem fontosabb, hogy Mozart a büszke uraság neve. Természetesen ő is grófi alkalmazott, megbecsült ember. És gyakran énekelve, szép, dallamos szavak kíséretében kínoz. Előadást is tart közben, értelmez, beavat. A szereplők, különösen a hatalmi emberek ebben a könyvben valamilyen, nem is túl rejtélyes oknál fogva szeretnek fecsegni. És leginkább önmaguk fontosságáról. Ismerős helyzet ez is, nem?
Mozart egyik fő feladata, a saját bevallása szerint, hogy mások „szavait helyes irányba tereljem” – ezt sem tudom áthallás nélkül olvasni…
Miért kínzunk akár vasakkal, akár a lélek facsarásával, akár megfélemlítéssel? Kínozni eléggé célszerű, illetve célirányos cselekedet. Tudunk számos esetről, amikor finomítják, gazdagítják, cizellálják az eljárásokat. Öncélúság is lehet benne, puszta élvezetből csinálni, s a hasznot nem nagyon nézni. De általában haszonelvű tett mégis. Várni azt, hogy a kínzás alá vett ember, azt mondja, amit hallani akarunk. Kimondjon olyat, amivel magát, másokat másféle megítélésbe juttathat. Vagy, lásd Phalaris bikáját, amikor is a kínzást a szépség, az elragadtatottság szolgálatába állítjuk. Szép, zengő ének lesz a jajkiáltásból az izzó bronzbikában. Szerintem egyébként kínzás az óriásplakát is. A manipuláció egy nagyon is fontos tortúrafajta. Ha az ember eszét módszeresen elveszik, megfélemlítéssel, hazugságokkal, az kínzás. A megkínzott ember pedig idővel föllázad.
A regény egy pontján azt mondja, hogy Jézusnak azért volt szüksége a nevetésre, hogy alkalmas legyen a megváltásra, s aki nem nevet, mert nem tud, nem képviselheti a többséget. Mit gondol, Isten tud nevetni?
Ha azt mondom, van Isten, a nevetés is általa, miatta van. Megtanítja az agyagot, a földet, a sarat, a követ nevetni, kuncogni, röhögni. A levegőt, a vizet is megtanítja. A tűz kacag. Ha azt mondom, nincsen Isten, akkor is megkérdezhetem, hogy vajon hányféleképpen nevethetünk. Hányféle módja, formája létezik a nevetésnek. Isten, a halhatatlan, az ember által megteremti a halált. Ha ez így volt, jót nevethetett ezen a nagyszerű találmányon, ami végül is hozzá vezeti az embert. És aztán mégis irigykedett, és korrigált kicsit a kereszthalállal. Lujza, a kacska kezű szolgálólány nevetése, bár tényleg felveti a fenti kérdést, szerintem nem isteni és nem is emberi. Inkább angyali. Átmenet. Olyan, mintha az ártatlanságot képviselné.
A lepkék is gyakran ott pilléznek a Darvasi-regényekben – ki vagy mi a lepke? Nem maga az ártatlanság?
A lepkék egy határozottan kedves motívum a Magyar sellőben. A tortúramester, Jeremiás Mozart, például verseket is ír. Költőnek is hinné magát, ilyesmivel gyakran kérkedik. Ilyen értelemben a vers lehet a kegyetlenség könnyű, lepkeként ellebbenő háza.
+1 kérdés
Hol helyezné el a Magyar sellőt a regényei között? Látok némi hasonlóságot a Könnymutatványosok–Virágzabálók–Taligás-ívvel.
Korábbi német tárgyú novelláimhoz, drámáimhoz, A fuldai Kékvízeséshez vagy például a Bolond Helga drámájához inkább passzolna. De valóban nem áll a világa messze a Taligás című regénytől sem, amelynek cselekménye a szegedi boszorkányperek sötét üzelmeibe fut bele végül. De én ezt egyébként egy lázadó regénynek is gondolom. Lázad, és végül a normalitás mellett teszi le a garast. Azt hiszem.
