Alighogy beléptünk avignoni lakásunk ajtaján, máris ránk zuhant a honvágy. Egyértelműen, kétségbeesetten, végigmarva az idegpályákat. Mert nem volt ott. Egy hónap alatt annyira hozzászoktunk a jelenlétéhez, az isteni palettáról elcsent színéhez, dörmögéséhez, hogy elkíséri majdnem minden lépésünket, kéretlenül is feldobja, átlényegíti azt, amit netán a parton építészetileg, városrendezésileg elrontottak, hogy valódi honunkká vált. Mi meg igazi patriótákká. És hódoltunk fürdéssel, hajókázással, vagy csak egyszerű bámészkodással. Az itteni erkélyről viszont nem a tengerre (mert ez hiányzott oly nagyon), hanem csinosnak alig nevezhető garázssorra, nyerskő-színű tömbházakra és az általuk körbezárt placcra látni, amelyet gyorsan elfoglaltak az autók.
Az utca látványa a másik oldalról már nem annyira rút, és az egészet tompítják a hatalmasra nőtt fenyők és az olajfák, a környezet szinte már megszokott elemei, és egy kis képzelőerővel „érezni” a tíz percre innen húzódó, tekintélyes fallal körbevett óváros ódon leheletét. (Csak így mellékesen: a provence-i települések, városok szerves részei az itt már magasra nyújtózó platánok. Lombkoronájukkal, az ágakon átverekedő fénycsóvákkal teszik hangulatossá, meghitté és igen lakályossá a nem csak belvárosi tereket, utcákat. Persze ehhez sajátos mentalitás is kell, például az, hogy egy egyszerű járdafelújítás ne kezdődjön máris tíz fa kivágásával. A platán ugyanis nem egy tízperces fa, ahogy mondani szokás: platánt leginkább az unokájának ültet az ember.) Szóval a parton a végtelen érzete, itt meg a történelem ejti rabul a látogatót, az avignoni fogság megkapó díszletei. De mit tegyen az ember, ha épp nem fogékony a rabság rekvizitumaira? Még nem köti le annyira a pápai palota vagy a híres csonka híd, mert még ott kavarog benne a hiány. A hon iránti csillapíthatatlan vágy.
Éreztem én már nem egyszer ilyet (főként Kolozsvár hiányzott korábbi barangolásaim során), és rutinosan tudom, hogy mivel kell elütni. Valami még otthonosabbal, ami még inkább megtestesíti az amúgy csak versekben felbukkanó hont. És mi más tölthetné be jobban ezt a szerepet, mint a krumplileves? Úgy, ahogy még nagymamám készítette, vagy ahogy azt Kádár emlegette (ha már történelemről beszélünk). A gondolatot hamar tett követte, még akkor is, ha egy-két összetevőről eleve le kellett mondani. (Tejföl és köménymag eleve nincs, az ecetet meg elfelejtettem.) Neki is álltam nagy lendülettel, vágtam a krumplit, kevertem a rántást, őseim mozdulatait véltem felfedezni a saját mozdulataimban, a generációról generációra átörökített fogásokat, az ezeréves know-how-t. Nagy elszántságomban elkoboztam a nejemtől az egyetemi tanárának vásárolt hazai szuvenírt, a giccsbe öltöztetett édes-nemes paprikát, mert a szükségállapot ezt kívánta. Vágtam hozzá kolbászt is. Ezt a pápai palota előtt zajló olasz vásárból szereztem be, mert az olasz az már majdnem magyar. Ezt az illúziót csak erősítik a városszerte kifüggesztett girlandok, a rengeteg zöld-fehér-piros zászlócska, és elég egy pillanatra tótágast állni, mint az Örkény egypercesben, hogy az ember máris március 15-én érezze magát, az ünnepi beszédek után. Szóval, volt már kolbász, hófehér francia hagyma, jóféle krumpli, és rengeteg elszántság. Félidőnél, amikor megkóstoltam, mégis egy kellően hájpolt mosogatólére emlékeztetett. Semmi otthoniasság, nulla hon. Elárvultan néztem magam elé. A lébe belevágott drága kolbász gúnyosan pislogott vissza rám.
Ekkor lépett akcióba a nejem. Azzal a felkiáltással, hogy már elég értékes alapanyag úszik az amúgy gyönyörű színű (hála a paprikának) lében, hogy csak úgy kidobjuk. Egyébként is, hont nem önt csak úgy le az ember a vécén. Elárulni még el lehet, de lehúzni? Az már kész blaszfémia. Azonmód nekiállt, és a középkori falucskában vételezett provence-i fűszerkeverékekkel kezdte megszelídíteni az általam előállított alaplét. Addig-addig bűvészkedett, míg a lakásban el nem kezdett terjengeni a krumplileves illata. Nem a nagymamámé, nem is a Kádáré, és még csak nem is az ezeréves, hanem a helyi, az idegenszívű. A provence-i fűszerekkel eltérített, átnevelt, gyarmatosított étek párája vette be a konyhát. Ami mindezek ellenére krumplileves volt, ám már franciásan buja és istenien finom. Pikáns és felfedezésre váró. Egy új haza a régi alapokon.
Még aznap el is fogyott az egész. A honvágynál lám, csak az étvágy az erősebb. Kikanalaztuk, kitunkoltuk ropogós bagettel. Majd teli hassal néztünk szerteszét. A garázssor már egészen tetszetősnek tűnt, és a tömbházakon érdekesen tört meg az alkonyi fény. Nem hiányoztak a tarajos hullámok. Semmivé foszlottak az ősök, az ezer év. Csak ez az autókkal teli placc, a murvás jelen maradt. Ami már a miénk. Legközelebb eleve az avignoni recept szerint vásároltam. Olasz kolbász, provence-i fűszer, magyar paprika, és már rotyogott is a multikulti a fazékban. A népek szent testvérisége. És ekkor már tényleg bizakodva tekintettünk az avignoni fogságunk elé. Ami ugyan nem 68 évig, hanem egy hónapig tart majd, de élvezni fogjuk minden ízét.
