A transzplantációra váró betegeknek az új szerv új életet jelent. De vajon hogy dolgozzák fel, hogy az általuk várva várt telefonhívás legtöbbször egy másik család tragédiáját jelenti? A Magyar Szervátültetettek Szövetsége nemrégiben „Szervátültetett a családban” címmel tartott találkozót, ahol ismerkedhettek egymással a transzplantáltak és azok a családtagok, akiknek elhunyt szerette szervdonor lett.
Veszteség és öröm
„Egy hölgy megölelt, és azt mondta, vigyázz magadra, mert a mi kisfiunk is addig él tovább, amíg ti éltek!”– meséli Andrási Miklós májtranszplantált, aki 2015-ben került fel a listára és másfél évvel később csörrent meg a telefonja a várva várt hírrel. „Egy hónapos volt a kisebbik lányom, mikor jött értem a mentő. Nagyon aggódtam, főleg amiatt, hogy mi lesz a családommal, ha történik velem valami” – meséli ma már megkönnyebbülten Miklós. Szerencsés volt, sokan ugyanis csak a harmadik-negyedik riasztás után kapnak új szervet.
„Minden évben megemlékezünk arról, hogy új esélyt kaptam, hiszen ezt meg kell becsülni. Sokat gondolkodunk azon is, mi játszódhat le a donorok családjainak fejében. A mostani találkozón elhangzott: amikor eltávolítják az elhunyt hozzátartozó szerveit, az olyan érzés a családnak, mintha még abból a semmiből is elvennének, ami egyébként maradt nekik. Érthető az elkeseredettségük, de mindezt átértékelik, mikor ráeszmélnek arra, hogy a donációval életeket mentenek és így valamilyen formában tovább élhet a szerettük” – mondja Miklós, aki ennek a „tovább élésnek” meglepő és kicsit misztikus megnyilvánulásaival is találkozott. A műtét után például hónapokig keresztbe tett lábbal ült, amit előtte soha nem csinált, és úgy érezte, ez valahogy nem is az ő szokása. Sőt, míg korábban csak hason vagy háton fekve aludt, azóta ez csak oldalra fekve megy neki. De mástól is hallott ilyen-olyan viselkedésbeli változásokat. Egy férfi például a műtét után csak élénkebb, melegebb színekbe öltözve érezte jól magát, míg egy másik, aki nőtől kapott szervet, elkezdett minden hónapban hangulatváltozásokat tapasztalni bizonyos napokon. Ezekre a változásokra egyikük sem talált racionális magyarázatot.
Kevés az élő donor
Magyarország a kelet-közép-európai régió élmezőnyébe tartozik az évente elvégzett több mint félezer szervátültetéssel, de ez a kapacitás a szakorvosok szerint tovább bővíthető. A hosszabb szervmegtartást biztosító élő donoros vesetranszplantáció elterjesztésére is igyekeznek felhívni a figyelmet, jelenleg ugyanis a betegek nagy része elhunyt donor veséjét kapta. Tavaly 290 elhunyt donorból történt veseátültetés és mindössze 45 élő donoros műtét zajlott le.
Utóbbi beavatkozáson esett át Hollós Kata is, aki hatalmas mosollyal beszélt nekünk arról: édesanyja, Csörgey Erika mentette meg az életét 2011-ben, miután a veséje végleg felmondta a szolgálatot. „Ahogy még nagyon sokan, úgy én sem akartam kezdetben elfogadni a felajánlást. Pedig Magyarországon mindössze öt százalék az élő donoros felajánlás. A műtét óta kifejezetten támogatom ezt a transzplantációs formát, három éve az Újraszervezés Alapítvánnyal is igyekszünk segíteni, tájékoztatni az érintetteket. Mikor műtét előtt álltam, nekem is nagy szükségem volt rá, hogy olyanokkal beszéljek, akik már átestek a beavatkozáson. Most én próbálok támogatást nyújtani” – mondja Hollós Kata, a szervezet egyik alapítója.
Esetében nagyon rövid idő, mindössze négy hónap telt el aközött, hogy szükségessé vált az új szerv, és sor került a transzplantációra. „Pontosan nem is derült ki, miért ment tönkre a vesém. Volt egy igen hosszú, kétéves lázas állapottal járó betegségem, ezt követően kerültem prof. dr. Kiss Istvánhoz, aki elsőként diagnosztizálta, hogy nagy baj van. Édesanyám már akkor felajánlotta, hogy ha szükség lesz rá, nekem adja az egyik veséjét. Végül öt-hat évig gyógyszerekkel sikerült kezelni a rossz veseműködést, aztán 2010 decemberében világossá vált, hogy elkerülhetetlen a műtét. Végül 2011. április 27-e lett az újabb születésnapom. Azóta mintha kicseréltek volna, új életet kaptam a mamától” – emlékszik vissza Kata. Édesanyja, aki büszkén, mégis kissé félszegen áll lánya mellett, hozzáteszi: számára természetes volt, hogy segít.
Míg Magyarországon egyelőre viszonylag ritka az élő donoros transzplantációk száma, Cipruson ezek aránya már 70, míg Hollandiában 50 százalék. Ezzel kapcsolatban dr. Wagner László egyetemi docens, a Semmelweis Egyetem Transzplantációs és Sebészeti Klinikájának osztályvezető főorvosa megjegyzi: ezek ugyan jó példák, de nem biztos, hogy valaha elérünk egy ilyen arányt, ahogy az sem, hogy egyáltalán szükség van rá. „Inkább abban van lemaradásunk, hogy az élő donoros transzplantációról keveset tudnak az emberek. A szakorvosok sincsenek mindig tisztában azzal, hogy ezt nem csak vérrokonok esetében lehet alkalmazni. A donorok esetében pedig hosszú távon minimális a veseelégtelenség kockázata” – mondja Wagner László, aki gyakran betegeivel ünnepli a „második” szülinapjukat.
Tüdőkapacitás 16 százalék
Ilyen szülinapja Andreának is van, aki 2012 augusztusában kapott új tüdőt, amire egy genetikai betegség, a cisztás fibrózis miatt volt szüksége. „A betegség általában hamar kiderül, de nekem csak 16 éves koromban diagnosztizálták. A szüleimet sokkolta a helyzet, én inkább tagadtam, senkinek nem mondtam a környezetemben, hogy beteg vagyok. Tizenöt évig csak köhögéses tüneteim voltak, aztán a harmincas éveimben romlott a helyzet, a műtét előtt már csak 16 százalékos volt a tüdőkapacitásom. Akkoriban mindennap háromszor, másfél-két órán keresztül kellett inhalálni, hogy feloldódjon a váladék. Nem is nagyon mozdultam ki otthonról, oxigénnel az orromban üldögéltem a karosszékben” – emlékszik vissza Andrea, akit végül 46 évesen Bécsben operáltak.
Szerencséje volt, hiszen bár ritka a vércsoportja, viszonylag hamar, öt hónap alatt találtak neki új szervet. „Nem is számítottam arra, hogy ennyire hamar hívnak. Mikor csörgött a telefon este 11-kor teljes pánikba estem. Húsz perc múlva már szirénázó mentővel száguldottunk Bécsig. Nagyon hamar odaértünk, aztán 16 órát vártam a kórházban. Idegőrlő helyzet volt, háromóránként jöttek be az orvosok azzal, hogy még mindig nem… Végül a majdnem hétórás műtét után két napig aludtam és 12 napot töltöttem a kinti kórházban” – meséli Andrea. A tény, hogy végre kap levegőt, neki is komoly változásokat hozott az életében. Teniszezik, pingpongozik, utazik, igyekszik mindent pótolni és teljes életet élni.
