Mit szólsz Gizikém, meghalt a Lili bárónő! – hajolt a kopott kabátos öregasszony a másik öregasszonyhoz, aki ódivatú hetyke kis kalapot és elefántcsontgombos kalaptűt viselt. Mögöttük álltam, vártam, hogy megkezdődjön a menzán az ételosztás, így akaratlanul is kihallgattam a suttogásnál alig hangosabb beszélgetést. Először nem esett le a tantusz, hogy kiről sutyoroghatnak, de azután beugrott, hogy arról az ezüstfejű, ébenfa bottal járó kortársukról lehet szó, akiből még a ’60-as évek második felében is áradt valami megmagyarázhatatlan méltóság, és akit korábban gyakran láttam a társaságukban. A két öregasszony sajnálkozva ingatta a fejét, de mintha egy kis megnyugvás is lett volna bennük, hogy nem róluk beszélgetnek hasonló okból a többiek.
Főleg idős emberek álltak sorba az ételhordóikkal. Az olcsó menüt kínáló „népkonyhára” azok jártak, akik nem a Gundel menzájáról étkeztek. A konyhás asszonyokat sem lehetett összetéveszteni a patinás étterem személyzetével. A főnéni egy termetes, zsíros arcú nő volt. Vaskos karjait kétes tisztaságú, eredetileg fehér köpenybe bújtatta. A fejét kendővel kötötte be. Ő irányította azt a két-három konyhalányt, akik azért lánynak már túlérettnek tűntek. Hatalmas alumínium kondérokból jókora merőkanalakkal mérték a levest, csapták a főzeléket az ételhordó edényekbe.
A menza közönsége igyekezett elnyerni a nagyhangú főnéni kegyeit, aki nem tartózkodott az erőteljesebb kifejezések használatától sem, ha nemtetszését akarta kifejezni akár a beosztottai, akár az ügyfelek iránt. Akinek sikerült bekerülni a a belső körbe, reménykedhetett, hogy a merőkanálban csurig lesz a leves, a főzelék, a tészta, hogy egy nagyobb szelet hús, sütemény landol majd az edényükben.
Amíg vártam a soromra, figyeltem sorstársaimat. Két nagyobb csoportra osztottam magamban az amúgy természetesen sokkal vegyesebb közönséget. De végül is nem szociológiai vizsgálatot végezni mentem, hanem az ebédért. Voltak a számomra kissé nevetséges, két háború közötti ruhákat – jelmezeket – idéző öltözékben érkező idős hölgyek, akik néha német, vagy francia szavakat is kevertek halk csevegésükbe. Nosztalgikus merengéssel emlegették, hogy „Emlékszel a Klein gyarmatárura? Milyen finom babkávét árult a Meinl!”. A gyarmatáruról sokáig fogalmam sem volt, mit kínálhatott, a Meinl pedig a Közért világában semmit sem mondott nekem. Bár a Mama néha mondogatott a régi világból származó reklámszövegeket. Házimunka közben viccesen emlegette: „Nem alszom el Pluma paplan nélkül” vagy „Haladjon ön is a korral, süssön Váncza sütőporral”.
A deklasszált úri világ és a kispolgári csökevények képviselői mellett az uralkodó osztály kisnyugdíjasai is ott toporogtak a mosogatórongy és kelkáposzta szagot lehelő falak között. Ők érdesebb stílusban beszélgettek. A múltat pedig legföljebb összehasonlításként emlegették: „Emlékszel Jolánkám, amikor bejött a forint, 20 fillér volt a tojás a piacon, most meg forint, forint húszat is elkérnek a kofák. Hát lopom én a pénzt!? Méltatlankodtak, vagy szidták a Patyolatot - azt lehetett. Hogy szürkén adta vissza a lepedőt, sőt, horribile dictu, még az is előfordult, hogy a nagyüzemi mosodák valamelyikében eltűnt egy-egy abrosz, vagy jobb ruhadarab.
Tiltakozásom ellenére csatlakozni kényszerültem az ebédhordók mikrotársadalmába. A Mama egy napon egy vadiúj ételhordóval állított haza, ami egymásra helyezhető lábasokból(?), csajkákból(?) állt. Egy tartóállványra lehetett felfűzni és a legfelső edényre egy kissé domború, közepén lapos fedő került. Erre kellett rányomni a fedőt leszorító kallantyút. Nekem rögtön rossz előérzetem támadt, hogy én leszek az ételhordó gazdája, mert Gyuri bátyám esetében eleve szóba sem jöhetett, hogy a Vörösmarty gimi kemény magjának illusztris tagja ilyen ciki edénnyel mászkáljon az utcán. De a fizikai erőfölény is az ő oldalán állt.
Beletörődve hallgattam tehát a Mamát, aki a legfontosabb alapszabályokat ismertette. „A levest tedd mindig legalulra, a süteményt pedig a legfelső edénybe! Igyekezz legkésőbb kettőig odaérni, mert akkor zár a konyha”. Attól kezdve hétfőtől péntekig a fal mellett surranva közlekedtem, hogy a házbeli srácok, de főleg az osztálytársaim, különös tekintettel a lányokra, ne lássanak ebben a megalázó helyzetben. A menü megfelelt az én napközis menzán edzett ízlésemnek. Persze epedve vártam a rántott húsos, petrezselymes burgonyás napokat. Legjobban a tésztás kajáktól ódzkodtam. Akkor még nem szerettem a mákos, illetve krumplis tésztát, az aranygaluskát, vagy az angyalbögyörőt.
Ételhordó korszakom nyolcadik után végre befejeződött. Akkor azt hittem végleg. Azután a ’70-es évek közepén, húszas éveim elején a Váci út-Katona József utca sarkán működő zsidó ingyenkonyháról vittem az ebédet nagynénémnek és Auschwitzot megjárt férjének, Laci bácsinak. Végül a „vendégkör” elfogyott és a konyha helyén évekkel később bankfiók nyílt.
Hogy hová lett az évek során a költözések közben az ételhordó, nem tudom. De mintha mostanában újra előkerülnének!
