„Gyülevész, utálatos had, vezető fáklyája egy agy, melynek az őrületben rendszere van, egy borzalmas rendszer, amely körül az őrület kóvályog” (Ady írta Tiszáról 1914-ben)
Varga Mihály szürke egyiptomi hivatalnok, nem tudja megfejteni a fáraó álmát. A kockázatok láttán kimondta: a növekedési „aranykornak vége”. Ezzel a dinamizáló költségvetési politika befejeződött. Matolcsy György durva kioktató hangon ráförmedt: ellenkezőleg, az aranykor, a túlfűtő monetáris politika folytatódik, jövő tavasszal egy élénkítő csomagot indítunk el.
József és a fáraó
A vita nyilvános kiélesedése a személyes ellentéten túl az orbáni mély gazdaságpolitikai és politikai dilemmára utal. Matolcsy mélyen megveti Vargát. Magát a fáraó álmai megfejtőjének, Józsefének, az egyetlen gazdasági, sőt, társadalmi és politikai világképpel és stratégiával rendelkező gondolkodónak és cselekvőnek tartja. Aki egyedül volt képes Orbán homályos gazdasági álmait és erős politikai céljait gazdaságpolitikai programokban 2000 óta megfogalmazni. Széchenyi-terv, Széll Kálmán tervek, a kínai-magyar selyemút, az MNB háromszáz pontos csomagja mind-mind Matolcsy büszkeségei, amelyekkel szemben a korlátolt egyiptomiak, a Fidesz egész gárdája, Vargával az élen, nem tudnak semmi önállót és eredetit fölmutatni – ez a Matolcsy-elv. Magával egyenrangúnak egyedül Orbánt fogadja el, s a szakmában Bokrost, Csillagot és Surányit. Az Orbán-kegyenc Matolcsyt, a Fidesz korábbi és mai emberei, Urbán, Simicska, Spéder, Chikán, Varga, Lantos, Hernádi, Csák, Lázár a Fidesztől idegen kalandornak tartják, akinek őrült ötletei Orbánt mindig tévútra vitték. Rövid úton meg kellene szabadulni tőle. Orbán élvezettel versenyezteti és uszítja egymásra őket.
Orbán ítélőképességét igazolja, hogy az 1998-2000-es bizonytalan időszakban a Járai-Chikán-Surányi-féle megfontolt, „három tenor” gazdaságpolitikáját fogadta el. Majd a 2011-es válság után megértette, hogy a fiskális expanziónak mekkora kockázatai vannak az EU-ban, és a költségvetési politikát az óvatos Vargára bízta. De beleszeretett abba a Matolcsy-eszmébe, hogy „soha többé megszorító politikát” – vagy ha csináljuk, akkor se mondjuk ki -, és hogy mindig fejeljük meg gyorsító politikával a növekedési trendet, a potenciális növekedést. Így gyorsított 2001-től a fiskális és a jövedelempolitikában, majd 2016 óta a fiskális, monetáris és jövedelempolitikában. Alapelv: a magánvállalatok felfelé ívelő konjunktúraciklusát nem semleges vagy hűtő kontra-ciklikus kormányzati gazdaságpolitikával kell ellensúlyozni, hanem tovább kell fűteni, pro-ciklikus politikával dinamizálni, ezzel a ciklust meg lehet hosszabbítani, vagy egyenesen ki lehet zárni. E politika a hanyatló, ciklusoknak kitett, liberális piaci EU országokban nem lehetséges, ellenben a keleti, kínai típusú állami fejlesztés- és jövedelempolitikával vezérelt feltörekvő országokban, amilyenek a V4-ek is lehetnek, igen. József ugyan az ellenkezőjét mondja, jó és rossz ciklusok váltakoznak, s a gondos gazda jó időkben megtakarít, hogy rossz időkben legyen miből osztania. A mi fáraónk és Józsefünk mindent felélt a jó időkben, mert el se tudják képzelni, hogy rossz jöhet.
Álomfejtés Matolcsy-módon
Matolcsy álomfejtése a kínai modell részleges átvétele: válaszd ketté a gazdaságot az exportáló nyugati iparvállalatok különleges övezetére és a szolgáltatási szektor szuverén magyar világára. Hagyd az exportálókat piaci versenyfeltételek között működni, adj meg nekik minden kedvezményt, ezzel biztosítva az export-vezérelt növekedést! De vedd saját állami és/vagy magánkezedbe a pénzügyi, energetikai, kereskedelmi, turisztikai, ingatlan, telefónia, média szolgáltatókat, egyszerre teremtve meg ezzel a magyar gazdasági szuverenitást, illetve az exportálókkal összehangolt szolgáltatókkal a folyamatos, nem-ciklikus gazdasági növekedést. Matolcsy hisz abban, hogy a gazdasági ciklus kisimítható, és összehozható egy olyan portfólió, amely önmaga hitelezésével, fejlesztésével, szolgáltatásával és fogyasztásával saját magát táplálja. Álom, álom, édes álom! Nagy kaland egy politikai kalandor számára.
Három évnyi szüntelen túlfűtés eredményeként sikerült felhajtani a négy-négy és fél százalékos növekedést, a trendvonal, a két-két és fél százalékos potenciális növekedés felett. Mindezt Matolcsy teljes mértékben a maga sikerének tudja, egész életműve igazolásának. A világgazdaság és ezen belül fő piacunk, a német növekedés lassulása, a kereskedelmi háború, a Brexit, a csökkenő európai pénzek, illetve az inflációs nyomás és a fogyó munkaerő kockázata szükségképpen a konjunktúra végét jelzik. Varga érthetően visszafogásra ösztönöz. Matolcsy ellenben a dinamizáló politika folytatását javasolja. Surányi György ez utóbbit, helyesen, kalandorpolitikának nevezi. Nem lehet három évi túlfűtés után tovább a gazdaságot fűteni a külső mérleg elrontása, az infláció felhajtása nélkül.
Ki tudja, visszafogják-e a jövedelempolitikát? Milyen végleges döntést hoz Orbán Viktor: folytatja-e a laza fiskális, monetáris és jövedelempolitikát, vagy áttér az óvatos, megszorító gazdaságpolitikára, netán az össze nem hangolt megszorító fiskális és jövedelempolitika ütközik egy laza monetáris politikával?
Az Orbán-uradalom aranykora
Orbán valóban választóvonalhoz érkezett. Tudatában van a világgazdasági kockázatoknak. Számolnia kell a természetes lassulással. De azt mérlegeli, hogy e lassulás és vele az óvatos stabilizációs gazdaságpolitika milyen hatással lesz 2022-es újraválasztásának esélyeire. A gyorsító csomag, laza fiskális, monetáris és jövedelempolitika – további adócsökkentés és állami fejlesztéspolitika, az alacsony kamat és a hitelexpanzió segítése, a minimálbér jelentős emelése -, a szűkebb mozgástérben eredményezheti a további négy-négy és fél százalékos növekedés fenntartását 2020-21-ben. A dinamizálás ugyan rontja a külső mérleget, de nem annyira, hogy befolyásolja Orbán újraválasztását.
Orbán a saját birtokainak jövőjéről is dönt. Ma egyszerre az ország politikai egyeduralkodója és legnagyobb birtokosa. Orbán állama és magángazdasága együttesen az ország legnagyobb munkaadója. Az orbáni uradalom, a Mészáros-Tiborcz-Garancsi csoport az ország egyik legnagyobb összefüggő ingatlan, építőipari, pénzügyi szolgáltató és turizmus birodalma.
Az aranykor egy hatalmas ingatlan-, banki-, építő- és turizmus-buborék felfújását jelentette. Csúcsra járnak az állami fejlesztések. A lakásépítések felhajtása és a mindenütt jelenlévő túlárazás ár-forradalomhoz vezetett, a birodalom banki szereplői hitelexpanzióval hajtják előre az uradalom vállalkozásait. A gyenge forint extraprofitot eredményez az uradalom turizmus vállalkozásainak.
Az uradalom élet-halál kérdése, hogy az aranykor se szavakban, se valóságosan ne érjen véget. Ha Orbán nem tartja fönn az aranykor meghosszabbítását, akkor nemcsak a magyar növekedés lassul le, hanem az orbáni uradalom is megrendül. Az „aranykor vége” Orbán szájából nemcsak a politikai egyeduralkodó meghatározó döntése, hanem Magyarország legnagyobb munkaadójának, ingatlanosának, föld- és szállodatulajdonosának, befektetőjének, finanszírozójának az üzenete valamennyi magyar fejlesztőnek és fogyasztónak: itt a vége, fuss el véle. Önbeteljesítő prófécia. Azonnal kipukkaszthatja az ingatlan- és pénzügyi buborékot.
A további dinamizálás az újraválasztás és az uradalmi fennmaradás és növekedés érdekében komoly kockázatokkal jár. Ha Magyarországot egy recessziós sokk éri, akkor a kényszerpályára került gazdaság villámgyorsan beomolhat, méghozzá a választások szempontjából a legrosszabb orbáni pillanatban. Az orbáni uradalomnak még éppen az a három-négy év kell, amikor saját bevételből, megszilárdult intézményekkel, konszolidálni nem, de stabilizálni tudja magát.
Amikor már nincs szüksége újabb és újabb foglalásra, pótlólagos forrásra, bár a politikai akarat és a haszonszerzési düh erre ösztönzi. Az extenzív – magas munkaerő- és európai forrás-felhasználású, alacsony termelékenységű és versenyképességű – növekedési kornak mindenképpen vége. Az intenzívre áttéréshez nem teremtett feltételeket. Az erőforrásokat elpazarolta.
„És a vadkanok itt röfögnek a palota sarka alatt és belenyúlik életünkbe a vad erdő” – írta Móricz.
