Bánáti sváb polgárcsaládba született 156 évvel ezelőtt, 1863. szeptember 22-én Herczeg Ferenc (1863-1954) író. Érdemes megismerkedni életművével, hiszen kevés író volt, aki ennyire otthonosan mozgott a dualizmus kori és a két háború közötti dzsentri és az „úri” középosztály világában. Herczeg nevét manapság megint fölkapták, igaz, inkább az aktuálpolitika szintjén, mint a „konzervatív irodalmi kánon” alakját. Pedig egyetlen író sem azért ír, hogy bekerüljön bármilyen kánonba, akár Ady Endrének, Móricz Zsigmondnak, akár Herczeg Ferencnek, Szabó Dezsőnek vagy éppen Rejtő Jenőnek hívják az illetőt.
Sőt, semmi nem tesz rosszabbat egy író hírnevének, mint az, ha egy rendszer fölmagasztalja hivatalos kultuszfigurává. Ez történt már életében Herczeggel is, aki a Horthy-korszakban megkapta a hivatalos elismerés és megbecsülés minden lehetséges formáját, a 40 kötetes díszkiadásban való megjelenéstől a Corvin-láncig, a Nobel-díjra jelöléstől kezdve számos rangos társadalmi egyesületben való reprezentatív szerepvállalásig. 1945 után a Herczeg által magasztalt ún. „keresztény középosztály” végleges háttérbe szorulásával, szétesésével aztán a Horthy-kori megbecsültség visszaütött. Sokszor fölemlegették élcelődve, hogy Herczeg a Horthy-korszakban „írófejedelem” volt és legalábbis a Bethlen-rendszer aszerint is bánt vele. Az aránytalan reprezentatív tisztelet minden írónak tehertétele még életében. Ettől persze az a közönség, amelynek írt, vagyis a „keresztény középosztály”, falta a színdarabjait, tárcáit, regényeit.
Herczeget nem érdemes bárkihez hasonlítani, legfeljebb Jókaihoz és Mikszáthhoz, akiknek mesélő kedvét, színes jellemábrázolását, derűjét, fordulatos meseszövését örökölte. Kétségtelen, hogy nem a társadalmi hibák leleplezésének vagy a korabeli modern eszmei-művészi irányzatok hazai földre átültetésének szándéka vezette a tollát. Ezért egy Ady Endre vagy egy Móricz Zsigmond társadalomkritikáját várni tőle értelmetlen. Azt a feladatot viszont, amit maga elé tűzött – a középosztály szórakoztatását –, dicsérendően teljesítette. Ma már a herczegi termés jelentős részét kitevő társadalmi színdarabok és novellák többsége bizonyára elavult. Elveszítették aktualitásukat, párhuzamosan azzal, ahogyan szereplőjük, a dzsentri meg az „úri” középosztály eltűnt a horizontról, sajátos problémáival és konfliktusaival együtt. Ám akadnak maradandó, érdekes alkotások is életművében. Ha semmi mást nem írt volna hosszú életében, mint A kék róka című színdarabot (amelyből 1920-ban Mauritz Stiller svéd filmrendező Erotikon címmel forgatott egy ízig-vérig romantikus komédiát), a Bizánc című drámát és történelmi regényeit (pl. Pogányok, A hét sváb, Az élet kapuja), már azzal beírta volna nevét a magyar irodalom nagykönyvébe.
Herczeg konzervatív, pontosabban konzervatív-liberális volt. Nem szerette sem a Nyugat által megjelenített „modernizmust”, sem a Jászi Oszkár és Ady által megtestesített polgári radikalizmust, sem – egy rövid időszak, 1918 ősze kivételével – a 49-es függetlenségi irányzatot. Ebben a tekintetben a konzervatív kulturális felfogás és a status quo-t védő, állagőrző 1867-es társadalmi konzervativizmus jellemezte a nézetrendszerét. A szociáldemokráciától, a népi írók és falukutatók mozgalmától, valamint ezeknek az irányzatoknak a bátor kérdésfeltevéseitől meg éppenséggel egy egész világ választotta el. A reprezentatív konzervativizmus mai napig kísért Herczeg megítélése kapcsán. Sokan fölemlegetik gúnnyal, hogy a Horthy-korszakban Nobel-díjra jelölték. Más magyar írókat is jelöltek, és A kék rókából forgatott Stiller-film, valamint ennek svédországi népszerűsége adott alapot a díjazásra. Aránytalan volt a jelölés, de a Stiller-film tudatában a hazai közönség okkal reménykedhetett.
Mindazonáltal a Herczeg-féle konzervativizmus nem volt egynemű. Szerepet játszott benne a szülői ház és a lokális mikroközösség indíttatása és stratégiája. A bánáti sváb népesség, amelynek ősei a XVIII. században érkeztek az akkori Dél-Magyarországra, érzelmileg és gazdasági érdekei alapján nyitott volt az 1867-es, kiegyezéspárti politika elfogadására.
Másrészt Herczeg egy nézőpontból még baloldaliak számára is rokonszenves lehet. Elvégre sváb, azaz nemzetiségi mikrokörnyezete ellenére nemcsak nyelvileg, kulturálisan, hanem érzelmileg is lelkesen azonosult a magyarsággal – beleértve: a magyar parasztsággal. Még ha nem is az utóbbiak számára írt. Igaz, Rózsa Sándor ritkán kapott olyan ironikus, de szeretetteljes ábrázolást, mint Herczegtől A hét svábban: „A híres haramiavezér volt, aki engedelmet kapott a kormánytól, hogy táborba szálljon. A nagy világfölfordulás közepette ez is megeshetett: a rablók és gyilkosok előjöttek búvóhelyeikből, hogy megvédjék a polgárok életét és vagyonát a császár katonái ellen. (…) Rózsa Sándorról pedig azt beszélték, hogy tizenkét szerbet (ti. szerb határőrt – P. Á.) ölt meg a maga kezével. Való igaz, hogy a betyárok szilaj halálmegvetéssel harcoltak. Rózsa Sándor, akit a kommandáns személyesen megdicsért, igaz betyárhumorral mondta: - Jólesik verekedni, mikor nem kell félni a csendbiztostól.” Herczeg, a huszáros, dzsentris és dzsentrilányos novellák és darabok írója még egy ilyen színes életképet is képes volt alkotni.
Amikor az 1930-as években és a 40-es évek elején, a hitleri Harmadik Birodalom bokacsattogtató expanziója idején a disszimilációra való hajlandóság bizonyos személyes előnyökkel kecsegtetett, Herczeg akkor is hű magyar hazafi maradt. Mindig visszautasította, hogy kulturálisan a németséghez kössék a személyét. Magyar jellemeket, magyar sorsokat írt meg. Bár nem Herczeget szokás azonosítani a realizmussal, Herczeg józan, reális ön- és társadalmi ismeretéről árulkodik az, ahogyan emlékiratában megfogalmazta a németséghez való kapcsolatát: „Az én családom kétszáz esztendővel ezelőtt jött ki Németországból, egy német fejedelem elől menekült, olyan időszakban, amikor az őshazában a nemzeti érzés ismeretlen fogalom volt.” A nemzeti érzés kora a Herzog famíliát már Magyarországon érte, egy befogadó környezetben. Ahogyan az anyai ágon szintén német származású – és egyébként tőle eszmeileg és művészileg távoli – Tersánszky Józsi Jenő, Herczeg sem volt hajlandó behódolni a német disszimilációs nyomásnak.
Herczeg talán önmaga lelkes magyarrá válására is gondolt, amikor ugyancsak A hét svábban megidézte Damjanich Jánost, a „rácok ostorát”, aki szerb születésűként, ám magyarországi polgárként lelkesen azonosult a magyar alkotmányosság és szabadságharc ügyével: „A sereg vezére Damjanich János alezredes volt. A svábok elkedvetlenedtek, mikor kitudódott, hogy ez a Damjanich rác ember, hozzá még stásai granicsár. (…) Egypár nap múlva már azt mondták a svábok: ez a mi emberünk! Ő nem hasonlított azokhoz a katonákhoz, akiket a verseciek ismertek. (…) Az emberek ösztönszerűen megérezték benne az erőt és az elszántságot.”
Nyilvánvaló, hogy Herczeg társadalmi nézeteinek nagy része ma már nem állja meg a helyét, ám ez nem lehet perdöntő egy író esetében, aki nem volt politikus. Másrészt például Margaret Mitchell Elfújta a szél című regénye éppúgy a déli társadalom egyetlen osztálya szempontjából mutatja és egyszerűsíti le a sokszálú, bonyolult társadalmi és politikai kérdéseket, ahogyan Herczeg is a dzsentri és „úri” középosztály nézőpontjából elemezte az 1918-19-es eseményeket (például az Északi fény című regényben), vagy éppen a dualizmus társadalmát. Ez nem érdem és nem bűn, de nyilván az összetett valóságnak csak egyetlen eleme.
