Ahogy Schneider Zoltán létezik a színpadon, az külön tanulmány. A semmittevést is képes gazdagon, tétován, bumfordian mutatni. Az egykori román titkos rendőrség ma már nyugdíjas egykori tisztjét játssza. Nincs már rá szükség, feszeng, téblábol és emlékezik, vagyis emlékeztetik. Ha bekapcsolja a televíziót, azonnal szembesülnie kellene a bűnös múltjával. Ráadásul még be is kopog hozzá a korábbi beosztottja (Elek Ferenc), aki nem csak szembesíti, hanem még manipulálja, zsarolja is. A harmadik szereplő a szomszéd kislány (Sztarenki Dóra), akinek a története a végére összeér az egykori ezredesével.
Székely Csaba szívesen nyúl tabutémákhoz, ez igaz a Bánya trilógiára, vagy a napokban díjazott, a Radnóti Színházban játszott 10-re. A nyers szókimondást keveri az elrajzoltabb, groteszkebb hangvétellel. A Semmit se bánok című darabot néhány éve írta, ez volt a magyarországi bemutatója, Erdélyben már játszották és most épp a Rózsavölgyit követően Bukarestben és több olasz városban is műsorra tűzték. A mű felvillantja a piszkos múltat és azt, hogy a bűnök miként nyúlhatnak át a mába. Miként érinthetik, nyomoríthatják meg a következő generációt. Egy olyan rétegbe gázol bele, amelyből nincs kiút, hiába gondoljuk. A bűnt örökké magunkkal kell cipelniük, még akkor is, ha el akarjuk tolni magunktól, amennyire lehet.
Székely Csaba darabja óriási lehetőséget ad a színészeknek, főként a két férfi figurának a Dominiket játszó Schneider Zoltánnak és az Alexet alakító Elek Ferencnek. Az ő találkozásuk, összecsapásuk sűrítménye annak, amiben még ma is élünk. A manipuláció, az örökös emberi sakkjátszma mozgatja ezt a sajátos kapcsolatot. Az egykori beosztottból zsaroló lesz, a főnökből pedig kiszolgáltatott.
A Sztarenki Pál rendezte előadás egyik legzsigeribb jelenete, amikor a két férfi együtt eszik. A gesztus ösztönös kitárulkozássá válik. Az már más kérdés, hogy miként okozhat mások kínzása szintén zsigeri örömöt. És, ki milyen hatásra, utasításra megy ebbe a szörnyű játékba bele. A történet egy másik már sokkal emberibb szála a bűnös és áldozat találkozása. Ahogy először nagyon távolinak tűnnek egymásnak, aztán kiderül, hogy nagyon is közeliek. A bűn és a segíteni akarás köti őket össze. Sztarenki Dóra rendkívül egyszerű eszközökkel, mégis érzékenyen jeleníti meg Lizát.
A Semmit sem bánok nem címkéz, nem ítélkezik. Egyszerűen csak azt mutatja, amilyenek vagyunk és tudunk lenni. Hol ilyenek, hol olyanok. Persze, az igazi énünktől soha nem szabadulhatunk meg.
