Akadnak még ősbölények ezen a tájon. Almási Miklós (1932-ben született, Széchenyi-díjas esztéta, filozófus, esszéíró, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a drámaelmélet és a filozófiai esztétika tudósa) egyike azon keveseknek, akiket és akikért még érdemes olvasni, mert megszállottan, kritikus szemmel kutatja a valóságot. Almásitól és Almásiról nemrég két kis kötet is megjelent szinte egyszerre.
Az első, az Ami bennünk van – Lélek a digitális kor viharában mint ő mondja, egyfajta pszichológiai kézikönyv, filozófiai antropológia. Nem lélektan, nem is a fajok különbözőségét vizsgálja, hanem arra kíváncsi, hogy milyen specialitása van az ember-lénynek.
Azt mondja: amit szubjektumnak nevezünk – ami bennünk van lélek címén – sok minden építi: a nyelv, az Én-tudat, a Másokkal való beszélgetés. Azt a rejtélyt kutatja, mi az identitás, ki is vagyok én valójában? Hogyan lesz Én-tudata annak a kisgyereknek, aki önmagát harmadik személyként nevezi meg, amikor azt mondja: „Pisti sütit kér”. Arról beszél, hogy a test is öntudat része, nemcsak a fej (az agy) gondolkodik, mert ha valakivel beszélgetek, megérzem, hogy hazudik.: a zsigeri érzés, a test válasza, miközben a fej (a tudat) nem veszi azt észre, mert beszélgető társamat amúgy rokonszenvesnek látom. Vagy mit kezdjünk a felfedezéssel, ami azzal kezdődik, hogy a tudós azt érzi, „itt van valami, ami birizgálja, de nem tudja, mi az, vagyis olyasmit »tud«, ami még nincs. Aztán elindul a nyomon, eljut a rejtvényig, megfejti azt, és felfedez valami újat. Sejtés, ráérzés? – Almási eltöpreng ezen a titkon, ami nélkül nincs tudományos gondolkozás, s ami maga is része a filozófiai antropológiának. Kicsi könyv, alig 190 oldal, de a gondolat nagyságát, eredetiségét soha nem a terjedelem adja, hanem a tartalom, s aki neki kezd, hát lásson neki teljes „ráérzéssel”, mert miközben Almási meg kibontja a saját megérzéseit, egyszerre látjuk a „megfoghatatlan” tárgyat és a módszert. Több mint érdekes gondolati kaland. Komoly könyv, nem könnyű olvasmány, bármennyire tud is írni a szerző, az olvasó sokszor érzi: nem kellett volna lustának lennie, amikor a filozófiai háttér-országot próbálta meghódítani ifjabb korában.
A másik kötet a Pisztoly a könyvtárban címet viseli. Ha Almási kalandozásait a digitális világban fontosnak gondoljuk, Nádra Valéria életinterjúja egyenesen megkerülhetetlen, ha valaki – Almási életén keresztül – valóban meg akarja ismerni az utóbbi hetven évet. Az életinterjúk, a memoárok, persze mindig csalókák, óhatatlanul szubjektívek és önmentők, ami óvatosságra inti az utókort. Almási interjúja azonban nem csak lebilincselő, „felfalható”, de a „mesélőt” dicséri őszintesége, az amint szembe tud nézni saját hibáival és tévedéseivel, s korszakok adottságaival, anélkül, hogy mindent a korra, a sorsra kenne. Nádra Valéria pedig messze kiemelkedik az interjúkészítők sokaságából: felkészült Almásiból, föl az Almási életét keretező korszakot, mindent meg is kérdez, amit nem csak ő gondol megkerülhetetlennek, hanem az olvasó is. Nem hagy befejezetlen mondatot, elszórt emlékmorzsát, aminek láttán után széttárva a karunk azt kellene mondanunk: hát ezt meg miért nem szedte még ki az alanyból, ha egyszer már szóra bírta? Így aztán nem csupán egy kivételes tudós pályájáról, sorsának kényszeredett vagy önként vállalt kacskaringóiról értesülünk, hanem Almási és Lukács György, vagy éppen Almási és Aczél György viszonyáról, a budapesti iskoláról, ahonnan Almásit kizárták a barátai, akikkel persze jóban van a halálukig – Fehér Ferenc, Heller, Ágnes –, az élőkkel – mint Vajda Mihállyal – máig, látjuk egyetemi pályafutását, kirúgásait, mellőzéseit, majd visszatéréseit. Kacskaringós élet, egyetlen, igaz szerteágazó munkássággal.
Tiszteljük meg hát figyelmünkkel az ősbölény Almásit. „Szenvedjük” vele végig saját korunkat, ami kibújt a múlt tojásából. A „szenvedés” megéri, katarzist hoz, ami oly ritka a mai időkben.
