Bár rengeteg nemzetközi zongoraversenyen nyert első helyezést, világsztárok mesterkurzusait megjárt Junior Prima díjas tehetség, egyik legnagyobb eddigi sikerének mégis azt tartja, amikor Kocsis Zoltán előtt játszott egy nagyon nehéz Bartók-darabot. Amikor vége lett, a legendásan szigorú és mogorva, Bartók-specialista Kocsis – álmából felkeltve vagy akár fejen állva is mindent tudott Bartók összes létező hangjegyéről – csak ült, nézett rá, és annyit mondott halkan: „Hát ezt jól kigyakoroltad!” Szabó Marcell akkor és ott úgy érezte, ennél nagyobb dicséretet ember nem kaphat. „Sokszor eszembe jut az a pár pillanat – meséli kissé nosztalgiázva –, azt gondoltam, ha holnap abba kellene hagynom a zongorázást, már boldogan halnék meg. Aztán persze alakítgattuk a játékomat, mondta azt is, hogy nagyon messze áll az eredeti tempótól, de ez már mindegy volt. Az az egy rövid, elismerő mondat egy életre belém ivódott.”
A véletlen és a kölcsönzongora
A több mindenben is tehetséget mutató fiút nem szánták kisgyermekkorától fogva zongoraművésznek a szülei. Azt mondja, ha nincs az ismerősük, aki egy költözéskor rájuk bízta megőrzésre a pianínóját, talán soha nem kerül közelebbi kapcsolatba a zongorázással. Mivel senki nem volt zenész a családban, a muzsikusi pálya fel sem merült opcióként. Először csak, mint minden kíváncsi gyerek, játszogatott a billentyűkkel, rövid dalokat próbált elklimpírozni. Gyakorlatlansága ellenére meglepő ügyességgel nyúlt a hangszerhez, kapásból mindkét kezét használta és autodidakta módon még kottát olvasni is megtanult. A nagyapja, aki korábban hobbiszinten játszott zongorán, előkotorta a régi kottáit, melyekből már komplett kis daraboknak adott nem is akármilyen hangot a nyolcéves kisfiú. Látták a szülei, hogy van hozzá affinitása, de hogy tehetséges is, az csak akkor derült ki számukra, amikor elvitték Batke Márta zongoratanárnőhöz, nézze meg, érdemes-e taníttatni a gyereket. Ő egyértelmű igennel felelt, ekképpen megkezdődött Marcell hivatalos képzése, de ez akkor még semmit nem garantált, legkevésbé, hogy művész lesz belőle.
„Épp olyan gyerek voltam, mint a többi – mondja –, megcsináltam, amit muszáj volt, aztán mentem játszani. Emlékszem, nyaranta extra zeneórákra jártam Márta nénihez, és az egyik ilyen alkalmon sírva fakadtam, hogy a többiek otthon medencéznek meg fociznak, nekem meg zongoráznom kell. Nem nagyon vittem túlzásba a gyakorlást, át sem éreztem igazán, mit jelent, ha valaki tehetséges. Nyertem egymás után a versenyeket, de nem igazán fogtam fel, hogy ebben mi a jó nekem.”
Aztán 13 évesen egy másik szenvedélye, ha nem is közvetlenül, de válaszút elé állította a fiút: görkorcsolyázás közben eltörte a karját. Nem állt még össze a kép, hogy egy zongoristának vigyáznia kell a kezeire, így ahogy levették róla a gipszet, Marcell már ment is vissza az utcára lépcsőkön ugrálva, korlátokon csúszkálva űzni az extrém sportot. Mivel a csont még nem forrt össze teljesen, az első esésnél újra és ugyanott tört a karja, csak akkor már sokkal hosszabb időre vonta el őt a zongorázástól. A klasszikus közhely nyomán, vagyis, hogy valami csak akkor kezd hiányozni, ha már nincs, Marcellnak is végig kellett gondolnia, mit akar valójában, s hogy mekkora áldás, ha valaki olyat csinálhat, amit szeret. Miután felépült, egy életre eltette a korcsolyáját, és belevetette magát a nagybetűs komolyzenei életbe.
Jó lesz ez, csak be kell érnie
Azt már tudta, hogy szeretne egyre jobban zongorázni, ám azt, hogy a muzsikusi pályát hivatásául is választhatja, egészen az egyetemig nem volt egyértelmű. Tinédzserként felvették ugyan a Zeneakadémia előkészítőjeként is működő különleges tehetségek osztályába, de a Bartók konzi helyett, biztos, ami biztos alapon, inkább az Apáczai Csere János Gimnáziumba felvételizett: ha esetleg mégse zongorista lenne belőle, legyen egy olyan háttértudása, amivel a későbbiekben kezdeni tud valami egyebet. Az érettségit követően már nem volt kérdés, hogy számára egyetlen út létezik, és az a Zeneakadémiára vezet, azzal az azóta is tartó lelkiismeret-furdalással megspékelve, hogy 18 éves koráig nem gyakorolt eleget.
Onnantól aztán beleadott apait-anyait, hajszolta a legkülönfélébb versenyeket, hogy spannolja magát. „Olyan típus vagyok, akit a versenyszellem inspirál – magyarázza –, számtalanszor kiestem, de ez engem egyáltalán nem tántorított el, sőt! Mentem tovább, egyre többet gyakoroltam, és közben szép lassan megtanultam, hogyan kell a versenyeken viselkedni. Amikor 15 évesen az első nemzetközi megmérettetésen kiestem, el is csüggedhettem volna, de akkor odajött hozzám az egyik zsűritag, hogy biztasson, jó lesz ez, csak be kell érnie. Ez a mondat sokáig jelentett ösztönzést.”
A vágy, hogy megnyerjen egy külföldi nemzetközi zongoraversenyt, első helyre került Marcell bakancslistáján, amit négy évvel ezelőtt, 28 évesen pipálhatott ki a párizsi Ile de France zongoraverseny fődíjával. „Tisztában vagyok vele, hogy a versenyeken ritkán születnek teljesen fair eredmények – meséli szerénykedve –, így mindig is tudtam, hogy ha nyerek, ha nem, igazán komolyan semmit nem jelent, mégis ki szerettem volna próbálni az érzés miatt. És bár a győzelemmel nem fordult ki a világ a négy sarkából, az életem annyiban megváltozott, hogy azóta egyre-másra érkeznek a felkérések, koncert koncertet követ, vagyis ténylegesen elkezdődött a zongoraművészi karrierem.”
A Pink Floydért bármit
Idővel egyértelművé lett, hogy ahogyan Kocsis Zoltánnak, Szabó Marcellnek is Rahmanyinov és Debussy a zeneszerzők non plus ultrái. Azt mondja, először lett oroszzene-rajongó, aztán kúszott be a képbe egyfajta ellenpontként a kissé femininebb, lágyabb, hajlékonyabb francia muzsika. Az orosz zene iránti rajongását ő maga embertelen szenvedélynek nevezi – amikor tavaly kitalálta, hogy érdemes volna egy fesztiválon megmutatni az embereknek, milyen kimeríthetetlen az orosz muzsika tárháza, egyszerűen csak a felhalmozott tudását szerette volna másoknak is átadni. Tavaly a nagy favorit, Rahmanyinov volt a fesztivál középpontjában – bár 100 CD-re rúg a Rahmanyinov-gyűjteménye, ma már ritkán rakja fel bármelyiket is. Sokkal szívesebben hallgat újabban bakelitről komolyzenét, azt mondja, kifejezetten szereti, ahogy recseg-ropog.
Igazi nagy példaképe, a már említett Kocsis Zoltánon kívül, a zenében nem nagyon van, nem tud olyan sztárt mondani, akiért hosszú kilométereket utazna, csak azért, hogy élőben hallja, ugyanakkor Federerért képes volt Rómáig zarándokolni, hogy közelről láthassa a teniszjátékát. Ez a torna is bakancslistás teljesítés volt, ahol Nadalt és Djokovicsot is sikerült kipipálnia. Nagy bánata, hogy a Pink Floydot már nem láthatta színpadon – azt mondja, ha csak egyetlen klasszikust vihetne magával egy lakatlan szigetre, egészen biztosan a Pink Floyd lemezei lennének azok. Hallgatni ugyanis sokkal inkább könnyűzenét szeret, kevés együttes van, akikért bármennyit hajlandó volna fizetni, de a Pink Floyd például ilyen. Tutira megy, hogy ne legyen számon kérhető, mert a másik két kedvence sem lép már fel evilági színpadokon: Michael Jacksonért és az eredeti felállású Queenért, élőben persze, szintén bármit megadna. „Komolyzene-hallgatás közben nehéz kikapcsolni a zenésznek az analizáló agyát, mint ahogy egy klasszikus koncerten sem tudom pusztán az élvezetnek átadni magam – meséli szinte magyarázkodón Marcell. – Önkéntelenül is folyamatosan azt vizsgálom, mit csinál az adott zongorista, miért csinálja, mivel értek egyet, mivel nem. Tudom, hogy el kellene ezt engedni, de nem olyan egyszerű. Így hát, ha hallgatok is kikapcsolódásként komolyzenét, biztos, hogy nem zongorát. Sokkal inkább kórus- vagy szimfonikus művet.”
Rengeteg terve és álma van, melyekről olyan határozott és higgadt magabiztossággal beszél ez a harmincas éveibe éppcsak belekóstoló fiatalember, hogy az ember biztos benne, megvalósítja őket. Amiről pedig már lecsúszott, az is marad életben tartott vágy, maximum tudja róla, hogy beteljesületlenül – ahogy a pólóján lévő Pink Floyd-lemezborító címe is mondja: „wish you were here”, azaz bárcsak itt lennél.
