A SZÉRA csámpás „S” betűje olyan, mintha gyerekrajz volna. A hajléktalanokkal foglalkozó szociális intézmények általában nem vidám helyek, de a SZÉRA ebben is rendhagyó. A rákospalotai családotthonban fürtökben lógnak a gyerekek a SZÉRA vezetőjén, az évtizedek óta Magyarországon élő, chilei származású Carlos Lattes Pavezen.
„1997-ben, az új gyermekvédelmi törvény kihirdetése után alakultunk meg, a rákospalotai önkormányzat részeként. Két év múlva azonban leváltunk az állami szféráról, mert kiderült, hogy az állami intézményeknek meg van kötve a kezük. Ahhoz, hogy lépni lehessen, egy csomó fölösleges kört kell lefutni, a szociális terület nem viseli el ezt a bürokratikus rendszert, itt mindenre azonnal kell reagálni, erre csak civil szervezet képes” – kezdi az irodában Carlos. Hegedüsné Mónika, a SZÉRA egyik szakmai vezetője pedig arról beszél, hogy más intézményekben, ahol futószalagon kezelik az emberi sorsokat, a kollégák hamar kiégnek. Náluk alig van fluktuáció, mert vannak sikereik, látnak talpra állni családokat. Ráadásul a gárda annak idején együtt kezdett fiatalon, lelkesen, s az összetartozás élményét máig érzik.
A SZÉRA három családotthonban 52 családot gondoz, hajléktalanszállójuk férfiakat fogad be. Léteznek persze más szervezetek, amelyek hasonló nagyságrendben, esetleg tömegesen foglalkoznak hajléktalanokkal. A SZÉRA egyedisége abban áll, hogy az ellátottak jelentős részét kivezetik a szociális gondoskodás soha véget nem érő mókuskerekéből.
Lépésről lépésre
Magyarországon egyre nő a lakásszegénység, s erre a szociális szféra többnyire csak átmeneti megoldásokat nyújt. A családotthonok többsége úgy működik, hogy ha egy család ideje kitelik az egyik otthonban, átmegy egy másikba, aztán a következőbe és így tovább. Ezalatt a családok zöme széthullik. „Mi a legelesettebbeket karoljuk fel és komplex programban gondolkozunk. A családok testileg-lelkileg meggyötörten érkeznek hozzánk, mindenre kiterjedő, sokirányú segítséggel, lépésről lépésre haladva újra fel kell építeni őket. Ezért fontos, hogy nálunk van perspektíva, van miért küzdeni, van jövő. Mert ha nincs motiváció, nem tudjuk őket kirángatni a gödörből” – magyarázza Carlos.
Először anyacégük, a rákospalotai önkormányzat kötött velük ellátási szerződést, ehhez társult később Zugló és Dunakeszi. Az egyezmények magukban foglalják azt is, hogy az érintett önkormányzatok lehetőségeikhez mérten bérlakáshoz juttatják a SZÉRA által támogatott családokat. „Különböző állapotú lakásokat jelölnek ki számunkra. Szerkezetileg mind stabil, de vannak köztük olyanok, amiket az önkormányzat soha nem újítana fel. Mert kicsik, túl drága lenne a rendbetételük és csak szociális alapon lehetne őket kiadni, tehát nem éri meg nekik. Nekünk megéri, hiszen ezek a lakások családok életét változtatják meg” – szögezi le Carlos.
Az első lépcsőben mindegyik család az otthonban tölt legalább négy hónapot, hogy a szakemberek lássák, miben szorulnak segítségre. Sokuknak ahhoz, hogy önálló életet élhessenek, alapvető életvezetési szabályokat kell megtanítani. Az otthonban éjjel-nappal rendelkezésre áll családgondozó, szociális munkás, szükség esetén pszichológus, fejlesztő pedagógus, jogász. A családok segítséget kapnak a munkavállaláshoz is. Carlos meséli, hogy az egyik apuka a Parlament környékén söpröget. Abban a kerületben a köztisztasági vállalat meglehetősen bőkezű: az apuka többet keres, mint ő.
Az út következő állomása a felújított, berendezett „kiléptető lakás”. Ezeket a SZÉRA bérli vagy kapja az önkormányzattól. Ide egy szál bőrönddel érkeznek a családok, akik itt várják ki, amíg beköltözhetnek a bérlakásba. Utóbbinak egyik feltétele, hogy a bérlő jövedelme hosszú távon elég legyen a lakás fenntartásához, s a család a megtakarításából rendezi be új otthonát. A kiléptető lakásokra pályázni kell. A pályázatokban a családok sokféle szempontból értékelik önmagukat: munkamorál, családi gazdálkodás, gyermeknevelés, önálló életvitel, alkalmazkodási képesség. Carlos szerint ez azért jó, mert utána tükröt tarthatnak a pályázóknak. Sok családnak ugyanis nincs reális képe önmagáról.
A SZÉRA jelenleg tizennégy kiléptető lakással rendelkezik, de egy tavalyi jogszabály lehetővé tette úgynevezett „külső férőhelyek” létesítését. A zuglói önkormányzat három lakást ajánlott fel e célra, a SZÉRA fogja őket felújítani, most fejezték be az elsőt. A kiléptető lakások panelházakban vannak, Carlosék törekszenek arra, hogy ne gettószerűen, egy kupacban legyenek.
A kiléptető lakás egyfajta teszt. Itt már nincs huszonnégy órás felügyelet, önállóan kell dönteni: a családok abból is vizsgáznak, vajon képesek-e beilleszkedni egy lakóközösségbe. Amúgy jó az arány, mert a tizennégyből legfeljebb két lakással szokott gond lenni. Az egyikkel azért, mert a mérete miatt oda aránylag nagy családok költöznek, és ez szúrja a lakók szemét. A másikkal azért, mert abban a házban él egy „krónikus levélíró”, akinek mindegyik beköltöző családdal baja van, de hiába kérik, személyes beszélgetésre nem hajlandó.
Senki sem tudja elvenni
A szépen felújított újpalotai panel földszintjén Tünde, egy őzikeszemű, karcsú nő nyit ajtót. Tavaszillat lengi be a lakást: ruhák száradnak mindenütt. A kilencéves Leila a díványra kuporodva tévét néz, az ötéves Karcsika rácsimpaszkodik Carlosra, és többé el se engedi. Tündét egyébként úgy jellemezte Carlos: „nagy küzdő, valódi harcos”.
A fiatalasszony másfél éve került az otthonba, mert szakított a párjával, és egymaga a két gyerekkel nem győzte fizetni az albérletet. „A gyerekek apja megcsalt. Azt hajtogatta, fontosak vagyunk neki, pénzt is adott, de nem bírtam elviselni, hogy megy a másik nőhöz, én meg otthon vagyok. Hiába könyörögtem az anyósomnak, hogy legalább az unokák miatt segítsen, azt vágta a fejemhez, hogy nem vagyok a lánya” – meséli Tünde. A kis család egyelőre dobozokból él, Tünde ki se pakolt.
„Majd az új helyen. Most újítja fel a Habitat for Humanity, karácsonyra elkészül. Egy szoba, konyha, fürdőszoba – láttuk, nagyon szép” – mosolyodik el. Aztán kiböki, hogy Karcsika autista. Kezdettől más volt, mint a többi gyerek, nem nézett az anyja szemébe, sokat sírt, későn kezdett járni, beszélni. De hiába futkosott ő orvosokhoz, csak akkor lett meg a diagnózis, amikor az otthon pszichológusa kézbe vette az ügyet. „Karcsika nehezen tűri a tömeget, hangoskodik a boltban, a buszon. Többször kell neki elmondani a dolgokat, de mindent megért. Leila ügyes kislány, okos, tehetséges, táncolni is jár, sokat segít az öccse körül. Szeretném, ha a fiam rendes iskolában tanulna. Szerencsénkre, ahová Leila jár, ott fogadnak autistákat, neki is van ilyen osztálytársa” – mondja.
Tünde dobozokat tömörít géppel, napi hat órában. Szerinte jó munka, régóta ott dolgozik. Az otthonban meg a kiléptető lakásban is 28 ezer forint a térítési díj és ebben minden benne van. Az új lakás többe kerül majd, de nem csak a pénz, maga miatt is szeretne továbblépni. Az általános iskola után elkezdte a kereskedelmit, aztán jött Leila és abbahagyta. Most azt tervezi, hogy megpróbálná a varrónői tanfolyamot, ami ősszel indul az otthonban.
„Borzasztó nehéz döntés volt eljönni két gyerekkel az albérletből. De jó, hogy megtettem – mondja. – Az a lakás, ahová megyünk, az enyém, senki nem tud onnan kisemmizni. A gyerekek apja most nagyon nyomul, velünk akar élni. Éljen, ha tényleg ezt akarja, de ha nem, úgy is jó. Én már bebizonyítottam, hogy egyedül is boldogulok.”
Nincsenek nagy vágyak
Vigyori kisfiú tárja ki nekünk a tízemeletes kapuját, majd szélvészként elhúz mellettünk. Ő Sándorék négy fia közül az egyik, és fociedzésre siet. Krisztián, a legidősebb fiú tizenhárom éves, Gyuri, a legkisebb hét. Az üveges szekrényekben sorakozó serlegek bizonyítják, hogy mind a négyen kiválóan fociznak. „Szegények voltak a szüleink, rossz helyre születtünk. Világéletemben keményen dolgoztam, de sose kerestem annyit, hogy saját otthonunk legyen” – kezdi Sándor.
A család példásan nevelte gyermekeit, Sándor apjánál laktak, egy külterületi, rozoga házban, ahol a rezsi rengeteg pénzt emésztett fel. Végül a tartozások miatt dobra verték a házat, a papa vett magának egy kis lyukat, Sándorék fedél nélkül maradtak – így kötöttek ki a SZÉRA csömöri családotthonában. Vannak-e álmaik, kérdezem tőlük. „Az egyik a lakás volt. A másik, hogy minden meglegyen a gyerekeknek” – válaszolja Anita. „Sanyika tizenegy éves, belőle szeretnék valamit csinálni. Jól fog a feje, lehetne orvos, mérnök vagy jogász. Nincsenek nagy vágyaim, elzongorázok a számítógépen, kimegyek a gyerekekkel edzésre, gyönyörködök bennük, drukkolok nekik – ennyi a szórakozás” – egészíti ki asszonya szavait Sándor.
A bérlakás, amit kiutaltak nekik, kisebb, mint a mostani, ott csak egy szobája lesz a fiúknak. Hónapok óta a nagy napra, a költözésre készülnek: a számítógépben tucatnyi alaprajz sorakozik. Harmónia sugárzik belőlük. Azt mondják: boldogok, mert szeretik egymást. Akadnak nehézségeik, de ezeken segítséggel túl tudnak lépni. És egyszer talán majd elmehetnek nyaralni valami szép helyre. Eddig csak a Balatonon voltak vonattal. Vittek szendvicset, este hazajöttek. Azt, hogy ott töltsenek egy hetet, nem tudták megfizetni.
