Gyerekkorában mindenki fantáziált már azon, mennyire jó lenne, ha máskor és máshol született volna – ön hová és mikorra képzelte el az ideális életet?
A ’60-’70-es évek rockzenéi és rocksztárjai által inspirálva legfőképp ebbe a korszakba, valahol az Egyesült Királyságban vagy az Egyesült Államokban szerettem volna élni, mert – ahogy képzeltem – ekkor biztos izgalmas dolgok részese lehetnék.
Férfiként vagy nőként?
Volt bennem némi irigység a másik nemre, ezért azt gondoltam, bizony, férfiként jobb, könnyebb lenne élni.
Később, már tapasztaltabban, realistábban is jó választás lett volna ez a kor és hely?
Ha valaki túl sokat foglalkozik azzal, hogyan lehetne máshol élnie, ott valami nem stimmel – vele vagy a környezetével. Én szívesen elmennék külföldre megismerni egy másik világot, de most már nincs bennem az a nyomasztó érzés, hogy nem találom a helyemet.
Ezek szerint megtalálta. A munka-család-önkifejezés szempontjából is sikerült egyensúlyt teremtenie az életében?
Pillanatnyilag, azt érzem, nálam harmóniába tudtak kerülni, de korántsem volt ez mindig így, sokat kellett küzdeni érte, törekedni rá, és most is nagyon nehéz. A nők életében nagyon gyakori, hogy súlyos választás elé kényszerülnek: vagy a karrier, vagy a család. És ezzel együtt ott az állandó bűntudat: ha az egyiket megkapom, a másik nem jár, mert akkor már biztos túl sokat akarok. Holott miért ne járna? Ez a hasítottságérzet borzasztó teher az ember számára. A novellafüzér Mire vágyik egy nő valójában? című zárlatának felsorolásában éppen ezt akartam érzékeltetni: mindenkinek jár minden, nem szabad ezért bűntudatot érezni.
E kényszer feloldható a párok tehermegosztása révén?
Az ember beleszületik bizonyos szokásokba, viselkedési normákba, amiket aztán természetesként kezel. Például amikor az első gyermekem született, evidens volt számomra, hogy én maradok otthon, és évekig egy kisváros elszigetelt világában éltem, fel sem merült, hogy másképp is meg lehetne oldani ezt az időszakot. Az évek múlásával és a frusztráció növekedésével aztán átgondolja ezt az ember, miért ne lehetne ezen változtatni? – és ha ebben együttműködő partner a férj, akkor dinamikus módon kialakíthatnak egy mindkettőjük számára elfogadható helyzetet. De nem mindenki ilyen szerencsés.
A könyvében szereplő – élete 20 évének alakulását novelláról novellára végigkövetve – Annának ez nem igazán sikerül. Egy sorsával megalkuvó, önámító, kishitű és kisszerű, mindig másokat hibáztató élet körvonalazódik. Anna kitörésre képtelen, bár mindig arra vágyott, hogy menő értelmiségi állásba kerüljön, és fotóművész legyen, miközben szerető család veszi körül. Mennyire társadalmilag örökölt, meghatározott ez a mentalitás?
Annát én nem látom ilyen kisszerűnek, és a kudarca sem teljes, hiszen a végén megnyer egy lovasversenyt, és ezzel megmutatja, tud győzni is. Nem csak másokat hibáztat, saját magát is emészti és próbál változtatni a helyzetén, hiszen újabb szakmával próbálkozik. A környezetet sem látom ennyire támogatónak. Ott van a fiatalkori abúzus, vagy a Nőnap című novella, ahol pontosan látszik, mennyire nem támogató ez a környezet, az apró megvető megjegyzéseivel, ahogy ki van jelölve, kinek hol van a helye. Vagy amikor arról van szó, hogy az anyaság akadályozza Annát, ebben tényleg sok az igazság, hiszen egy nő sok esetben ehhez igazítja a teljes életét, ambícióit. Eleve úgy választunk sokszor szakmát, hogy azért négyre nekünk kell a gyerekért odaérni. Miért ne szülhetne ez valakiben később jogos frusztrációt? Épp ezek a külső és belső akadályok érdekeltek. Ez utóbbit beépített üvegplafonnak nevezem, amikor valaki előírja önmaga számára is, milyen a jó anya, a jó feleség, és folyton ennek akar megfelelni. Ez kívülről úgy tűnik, mintha a természete része lenne, de tényleg az? A legtöbb esetben ezeket a társadalmi normákat aztán – tudattalanul – továbbadjuk a környezetünknek, továbbörökítjük a gyerekeinknek.
Ki lenne Anna karakterének az ellentéte, aki sikerrel veszi az akadályokat?
Aki ki tud tartani a céljai mellett, aki az elutasításoktól nem kedvetlenedik el, nem tesz le a terveiről, hanem megbirkózik a konfliktusokkal. Aki nem hallgat azokra a hangokra, amelyek azt suttogják a fülébe: alkalmatlan vagy. De épp ez a lényege az elnyomásnak: megtanulod, hogy hol a helyed, és a sarokban maradsz, miközben haragszol magadra és a világra. Ez most akkor csak az egyén hibája lenne? Nem hinném.
Milyen érzés volt a „vallomásokat” tevő Anna bőrébe bújnia?
Jó volt kívülről, távolságot tartva kifigurázni mindazt, amibe önmagam is belecsúszok. Azokat a helyzeteket, viselkedési módokat, ösztönös reakciókat akartam megmutatni, amelyek azt az érzetet keltik bennünk: megint alulmaradtunk egy küzdelemben.
Érdekes, hogy a novellákban több kitüntetett szituációban – cigányokkal, fogyatékos gyerekkel, szegény emberekkel találkozva – akár visszájukra is fordulhatnak a szerepek.
Persze, hiszen nem mindig te vagy az áldozat, bizonyos helyzetben éppolyan előítélettel viseltetsz másokkal szemben, mint amilyennel hozzád is viszonyulnak.
Ha már az előítéletek: a Muzsikus a lakásomban című novellájában kiélezetten jelenik meg Anna zsidó származása – ugyanakkor iróniával, sztereotípiák ábrázolásával a sztereotípiák ellen. Íróként lát még további kiaknázandó lehetőséget ebben?
Sokáig ódzkodtam, hogy a zsidóság témájához nyúljak íróként. A holokausztirodalom „túlírtsága” miatt kialakult egyfajta távolságtartás bennem, nem azért, mert ne tartanám fontosnak, de úgy érzem, leszűkíti a zsidó élet bemutatását. Engem elsősorban a mai zsidó élet érdekel. Íróként ez foglalkoztat, jelenleg ezen is dolgozom, hogy miként lehet ábrázolni, hogyan élnek a zsidók ma Budapesten. A Muzsikus a lakásomban ennek egy lehetséges útját mutatja, ennek a világnak a visszásságait kicsit kifigurázva, ugyanakkor mégsem elítélő módon.
